Cseke Sándor a Fülemülében a bírót alakítja

— Ez a kis falvacska az Őrségi Nemzeti Park területén található. A lakossága elsősorban földművelésből, állattartásból élt, és bár a földek silánysága gyenge terméssel kecsegtetett, az üde zöld és termékeny legelők jó feltételeket teremtettek az állattartáshoz. A nehéz fizikai munka szinte egész napos elfoglaltságot adott eleinknek, akik mindemellett tartalmas szórakozási, szórakoztatási tevékenységet kerestek maguknak. A színdarabtanulás, -előadás ezek közé tartozott. Mivel tavasztól késő őszig naponta a mezőn, a réteken, az erdőben szorgoskodtak, a darabválasztás, a szöveg megtanulása többnyire a téli időszakra esett. Ilyenkor „csak” a jószág etetésével voltak elfoglalva, ilyenkor jutott idő a színészetre. Az előadásokat többnyire pajtákban, magtárakban kialakított kezdetleges színpadokon mutatták be, és akár más-más portákon is.

* Ön mikor került kapcsolatba a színjátszással?

— A nyolcvanas évek derekán ismerkedtem meg közelebbről is a helyi színjátszó csoporttal, mely Bajánsenyei Színjátszó Csoport néven indult 1983-ban, és a jelenlegi színtársulat elődjének tekinthető. Akkori rendezőnk elsősorban a népi színjátszásra helyezte a hangsúlyt, főleg a népi komédiák szerepeltek az akkori repertoárunkban. Egyrészt valamiféle hagyományteremtést szerettünk volna mindezzel kialakítani, másrészt úgy gondoltuk, a munkában megfáradt embereknek jobbára a könnyed, szórakoztató műfaj a legmegfelelőbb. Legemlékezetesebb előadásunk ebből az időből Illyés Gyula Tűvétevők című darabja, mellyel fesztiválgyőztesek lettünk 1986 tavaszán. A Vas megyei Vépen rendezték meg ekkor az Amatőrök Megyei Szintű Vetélkedőjét, és az ottani zsűri ezt az előadásunkat juttatta tovább a mosonmagyaróvári országos döntőbe. Ez volt az akkori, 80-as évekbeli csoport legnívósabb előadása, mellyel a „legmesszebbre” jutott.

Részlet a Tűvétevőkből

* Csakhamar bekövetkezett az első rendezőváltás, majd az ezzel járó bonyodalmak a társulat életében. Önök, a csoport tagjai hogyan élték meg mindezt?

— A soron következő esztendők rányomták bélyegüket a csoport életére. Próbáltunk új rendezőt kinevezni elsősorban magunk közül, hiszen az akkori tagok közt többeknek volt magyartanári diplomájuk. Bíztunk benne, hogy ily módon is továbbvihetjük a színjátszás ügyét. Ám mindez hiú ábrándnak bizonyult, a csoport alig több mint fél évtizedes működés után rendező hiányában megszűnt. A csoporttagok egy része még bízott a színjátszás feltámasztásában, de a rátermettebbek iskolákban helyezkedtek el pedagógusként, a maradók pedig nem vállalták a megmérettetést.

* Csaknem két évtizedet kellett várni a bajánsenyei színjátszás újbóli feltámasztására. Ha jól tudom, ezt egy hölgynek köszönhetjük...

— Igen. 2007 őszén személyesen felkeresett egy helybeli hölgy — akinek a nevét hadd említsem meg nagy tisztelettel —, Keserű Anett magyartanár, aki közölte velem tervét a színjátszás újbóli elindítását illetően. Arra kért, hogy a csaknem két évtizedes kihagyás után segítsek tagokat toborozni. Ez nem is okozott különösebb erőfeszítést, hiszen a régi tagok mellett újak is szívesen jelentkeztek. Az új csoporttal előadott darab a már említett „régi-új” Illyés-mű volt, melyet az első alkalommal oly nagy sikerrel adtunk elő, hogy a helyi művelődési ház tartalékszékeit is megtöltő közönség további helyek hiányában — és mivel nyár volt — még a nyitott ablakokban ülve is figyelemmel kísérte. A kezdeti sikeren felbuzdulva a lelkesedésünk töretlen volt. Meghívásaink is érkeztek szép számmal, de eleinte többnyire a környék kultúrotthonaiban léptünk fel falunapokon, illetve önálló előadásokon. A repertoár folyamatosan bővült, és belevágtunk hosszabb lélegzetű darabokba is. Ilyen volt Móricz Sári bírója, mellyel már kiléptünk a határainkon túlra is, és a muravidéki magyarság előtt is bemutattuk. Kezdetben a sokdíszletes, színpadi látványban is bővelkedő produkciókat részesítettük előnyben, melyek szállítása a különféle helyszínekre igen sok nehézséget okozott. Időközben nevet is választottunk a csoportnak. Gyakran az előadásokon és próbákon túl is ad hoc összejöttünk, egy kis erdei házban, főztünk, sütöttünk, borozgattunk, jókedvre derültünk. E kissé „mámoros” állapot közepette szültük meg a nevünket: Kerkabarka Színtársulat. A Kerkabarka névben szereplő Kerka valójában egy kis patak neve a település határában, s ehhez járult a barka elnevezés, mely talán az iszogatós „tarkabarka” együttlét miatt jutott eszünkbe. A Kerkabarka csoportot 2010 körül elhagyta a rendező, ami szintén megrendítette a társulat tagjait. Egy ideig még vitték bemutatókra a korábban megtanult darabokat, a helyszínek pedig, ahol megfordultak, csakhamar szűkültek, s aktuális lett volna új darab tanulása.

Arany János: Fülemüle (Kemencei Ilona felvételei)

* Hogyan lendült túl a társulat ezen a mélyponton?

— Hogy most is létezünk és szerepelünk, az egy, a csoportunkat rendszeresen fényképező fotósnak köszönhető, akinek segítségével eljutottunk a jelenlegi rendezőnk, dr. Szöllősy Judit személyéhez. Neki színházi múltja van, hiszen annak idején együtt koptatta a Színművészeti Főiskola padjait többek között Kútvölgyi Erzsébet és Dörner György társaságában. A vele való stratégia a műfajt illetően nem változott, hiszen az ő rendezésében több, sikeresen színre vitt és a szakmai zsűri által arany minősítésre érdemes darab a népi színjátszásból való, s szinte kivétel nélkül Török Rezsőhöz köthető. Ezek közül is kiemelkedik Török Rezső Menyasszonytánc című egyfelvonásosa, melyet az elmúlt évben a budapesti Magyar Művek Szemléjének szakmai zsűrije arany minősítéssel jutalmazott. Ugyanezt az előadást vittük tavaly Vasvárra is, de ott a zsűri csak azért nem minősítette arannyal, mert ezt már megtette, s ugyanaz az előadás csak egyszer kaphat ilyen minősítést. Így hát odaítélte a vándordíjat, melyet egy évig őriztünk, és az idén vittük vissza a következő vasvári fesztiválra. A soproni Petőfi Színház igazgatója — aki a zsűriben is helyet foglal — 2016 júniusában megrendezi az általa legjobbnak vélt tizenkét amatőr társaság országos fesztiválját, s ebben mi is szerepelünk majd az említett Török Rezső-darabbal. Szöllősy Judit kezdeményezésére pályázati segítséggel tavaly indítottuk és az idén másodszor rendeztük meg a helyi önkormányzat anyagi segítségével a helyi művelődési otthonunkban az Ekhós Szekér elnevezésű fesztivált, melyen elsősorban környékbeli, de a vasvári és az idén muravidéki, kapcai és alsólakosi színjátszók is szerepeltek. A megmérettetésen rangos zsűri, a Magyar Szín-Játékos Szövetség elnöke, Regős János is értékelt.

* Ha jók az értesüléseim, „előbukkant” egy 115 évvel ezelőtt bemutatott darab is...

— Pontosan. Szintén Szöllősy Judit eredt nyomába a helyi színjátszás múltjának. Kutatásának köszönhetően napvilágot látott egy Bajánsenyén 115 évvel ezelőtt bemutatott, három részből álló jelenet, és ebből kiderült, hogy eleink már több mint egy évszázada is űzték e műfajt. Az ő tiszteletükre is sikerült fellelni ennek az akkori három jelenetnek a szövegkönyvét, majd bemutatni az elmúlt év novemberében a 115 éves a színjátszás Bajánsenyén elnevezésű jubileumi esten. E három rövid jelenet Potier Hol a férj?, Török Rezső Forog, nem forog és A 72-es őrház című bohózata. Végezetül azt gondolom, szükséges megemlíteni, hogy a helyi önkormányzat a pályázati pénzek lehetőségéhez mért kiegészítésén túl az utaztatásban is segít bennünket. Kapcsolatunk kiváló a környező kistelepülésekkel is, melyek kulturális programjain rendszeresen részt veszünk, akár fellépéssel, akár szavalatokkal, versmondással, meséléssel. Rendszeresen megfordulunk a szomszédos Muravidéken, ahol igazi vendégszeretettel honorálják fellépéseinket! A vasvári Színjátszó Fesztiválon délvidéki amatőr színtársulatokat is megismertünk, és mindig nagy öröm számunkra, ha új barátokra, sorstársakra tehetünk szert. Reméljük, hogy egy napon meghívást kapunk Vajdaságba is, hogy személyesen is bemutatkozhassunk az ottani közönségnek.