Virág István a mai Horvátország területén lévő Kiskőszeg, tágabb értelemben Baranya szülötte, 1968 óta él Zomborban. Zágrábban diplomázott okleveles újságíróként, dolgozott oktatóként, de történelmi levéltárosként is kimagasló eredményeket ért el. Újságíróként írt a Somborske novine hetilapba, tagja volt a Zombori Rádió magyar szerkesztőségének, majd politikával foglalkozott. Az idén Zombor város napja alkalmából a képeiből egy kiállítást rendeztek a Laza Kostić-galériában, a városnapi rendezvénysorozat egyik hivatalos programjaként. Itt azt a portfóliót mutatta be, amely alapján Szerbiában elnyerte a legrangosabb művészi rendfokozatot.

* Hogyan került a fényképezés bűvöletébe?

— Amióta az eszemet tudom, a művészet, különösen a képzőművészet imádója vagyok. Ez valamelyest annak tudható be, amit a baranyai közegben beszippantottam, erkölcsi, esztétikai, szociológiai és életviteli szempontból. A mai napig emlékszem a vörösmarti rajztanárom festményeire vagy a szabadkai tanítóképzőben Szilágyi Gábor festészetére. Diákéveim alatt Szabadkán télen a fűtésre kapott pénzt inkább művészettörténeti könyvekre költöttem. Miután munkába álltam, továbbra is rendszeresen vásároltam a fotóskiadványokat. Ekkor még mindig nem fotóztam, hanem egy alkalommal a leendő nejemmel Belgrádba mentünk megnézni egy kiállítást. Ott sétálva valami odavonzotta a szemem az egyik kirakatra, és egy keletnémet gyártmányú Pentacon Six TL 6x6 fényképezőgépet pillantottam meg. Azt ott akkor megvásároltam. Hazafelé tartva megálltunk, és elkattintottam az első képkockámat. És mit ad a művészet istennője? Az első gépkattintásaim eredményéből azonnal címlapfotók lettek.

* Melyik újságban?

— Az eszéki Magyar Képes Újság címlapjára kerültek fel sorozatban a fotóim, ezekből később egy önálló kiállítás lett. Az első sikerek hatására kacérkodtam a gondolattal, hogy hivatásosan foglalkozzak fotográfiával, de nem úgy alakult, másfelé vitt el a sors. Akkor a fényképezőgép harminc évre a szekrény mélyére került.

* Mikor kezdett intenzívebben fotózni?

— Nyugállományba vonulásom óta tartom magam fotográfusnak, azóta foglalkozom mélyrehatóan, megalapozottan és elkötelezetten művészi fotográfiával. 2010-ben tagosodtam be a Zombori Fotóklubba és a Szerbiai Fotószövetségbe. Hihetetlen gyorsasággal haladtam a ranglétrán. Egy év eltelte után elnyertem az első kategóriás fotográfusi rangot. A következő évben már nemzetközi pályázatokon és kiállításokon szerepeltem, s elnyertem a Fotográfiai Világszövetség artist minősítését, tehát a művészi rangfokozatot. A rá következő évben a Szerbiai Fotószövetség mesterkandidátusi címét, majd a Fotóművészeti Világszövetség megadta a kiváló művész rangfokozatot. Tavaly pedig a Szerbiai Fotószövetségben elnyertem a legmagasabb művészi státuszt, a mesteri rangfokozatot.

* A képeit nézve feltűnik, hogy a legtöbb fekete-fehér.

— A fekete-fehér fotókat tartom a legmegfelelőbb kifejezési formának az érzésvilágom bemutatására, ennek ellenére vannak díjazott színes fotóim is. A kolorfotográfia a néző szemét, a fekete-fehér pedig a lelkét keresi, ez óriási különbség.

* Melyik stílusirányzatot kedveli leginkább?

— A természetfotóim annyira egyediek — mondják a műértékelők —, hogy teljesen felismerhetőek, és közelítenek Adam Ansel fotóihoz, akit a természetfotózás nagyjának tartanak. Nem tájegységeket, hanem a tájból kiragadott részeket fotózok. Olyan részleteket és alakzatokat, amelyek úgy festenek, mintha azokat egy láthatatlan világűri szobrászkéz készítette volna. Vannak olyan természetfotóim is, amelyekre a minimalisztika terminológiát használom, ezek elsősorban aquaminimalizmusok: a víz partján vagy a vízben található részletek, amelyek mellett mások elmennek, és észre sem veszik azok esztétikáját.

* Melyik műfajokat részesíti még előnyben?

— A portrét, bár ez a legnehezebb kategóriába tartozik, ennél egy fokozattal nehezebb az aktfotózás. A világ tele van érdekes és kifejező embertípussal. Velencébe, a karneválra tízezerszámra jönnek a bolygó minden tájáról, ezért elmentem oda portrékat fotózni. Valami megmagyarázhatatlan irányítja a figyelmemet egy-egy arcra. Szemkommunikációval jelzem, hogy szeretném lefotózni, kapcsolat jön létre a fotós és az ember között, majd később a fotó és a néző között egy újabb konnekció alakul ki. A portréimon lévő személyek mindig egyenesen a néző szemébe néznek, keresik a néző tekintetét. Ha a néző és a portrézott alany szeme találkozik, akkor a szemlélő rengeteg dolgot olvashat ki a lefotózott egyén szeméből a jelleméről, hangulatáról, szociális státuszáról.

* Miért tartja az aktfotózást a legnehezebb fotós műfajnak?

— Az a társadalmi miliő, amelyben egyre mélyebbre süllyedünk, deformálja a női testről alkotott szemléletet, és kommerciális célokkal vezéreltetve az emberi testet, de elsősorban a női testet úgy állítja be, mint egy ideális mintát. Ezeknek a fotóknak óhatatlanul van egy olyan vonzatuk, amely az erotika felé viszi el a nézőt. Az erotikát pedig csak egy kis lépés választja el a pornográfiától. Nem állítom, hogy az erotikus fotográfiában nincsenek bizonyos képzőművészeti elemek, de a kérdés mindig az, hogy a fotós mit akar elérni a képpel. Az én aktfotóimnak nem az a lényegük, hogy milyenek az idomok, hanem az, hogy a nézőben esztétikai értelemben jó érzést idézzenek elő. Valójában itt arról van szó, hogy mi halmozódott fel a tudatalattinkban, hogy ott milyen értékhumusz rakódott le, és ha abba a művész el tud ültetni egy esztétikai magvacskát, akkor az egyénben kinőhet egy olyan magatartási forma, hogy befogadója lesz a művészeti értékeknek, így különbséget tud tenni az álművészet és a művészet között.

* A fényképei átesnek számítógépes utómunkálatokon?

— Olyan fényképezőgépek még nincsenek, amelyek vissza tudják adni azt, amit a fotós szeretne. Ha az ember készít egy tájképet, akkor az csak egy sima képeslap. Én egy tájképpel a közönséget nem turisztikai útra akarom invitálni, hanem drámaiságot, esztétikát akarok bemutatni. Fel akarom bolygatni vagy esetleg meg akarom nyugtatni a szemlélő lelkivilágát. Bármit fényképezek le, az átesik egy alkotási folyamaton. A képszerkesztő program pedig egy digitális laboratórium, de itt minimális intervenciókról van szó. Az analóg világban, amikor még laboratóriumban készültek a fotók, akkor is végeztünk utómunkát.

* Vannak-e olyan tervei, amelyeket már régóta szeretne megvalósítani?

— Nagyon szeretnék eljutni Székelyföldre, egy szigorúan rurális környezetbe, ahol befogadna egy család, mondjuk, tíz napra, és közben fotóznám őket. Ez talán még megvalósítható. Kiállításokról is álmodom, de sajnos ez is pénzfüggő. Egy nyugdíjas saját erejéből ilyesmit képtelen véghezvinni, itt a Balkánon a fotográfiának, a művészetnek nincs olyan státusza, hogy a művész — ha nem is megélni, de — legalább kiállításokat tudjon szervezni. Az álművészet viszont annyira elharapódzott, hogy az emberek szívesebben adnak 500, 1000 eurót egy giccses mázolmányért, mint 2-300 eurót egy egyedi, autentikus, szerzői művészfotóért. Az álművészet pedig mi? Az epigonok paradicsoma: lefestett erdőcske, virágocska, utacska, folyócska…