Pontosan nyolcvan évvel ezelőtt, február 13-án fejeződött be a magyar főváros „felszabadulása”, „felszabadítása” vagy éppen ostroma. Sokan sokféleképp értelmezik ezt a történelmi eseményt. Valójában nem történt más, mint hogy a szovjet csapatok bevettek, megszálltak egy ellenséges nagyvárost. Céljuk véletlenül sem a felszabadítás volt, hanem az, hogy egy újabb stratégiai pontot magukénak mondhassanak. Nem véletlenül volt a harmadik leghosszabb és legvéresebb küzdelem Kelet-Közép-Európa központjáért, Sztálingrád és Leningrád után.
A mély csend után, hogy mi történt, azt a következő csaknem ötven esztendőben igencsak megtapasztalhattuk. Az akkori szovjet rendszerhez azonban rengetegen csatlakoztak, ki kényszerből, ki haszonszerzésből, ki pedig meggyőződésből. A sors furcsa fintora, hogy sokak a legutóbbi csoportból vitát nem tűrő oroszellenes retorikát folytatnak manapság.
Az orosz—ukrán háború ugyanis elég erőteljesen felborította a képzeletbeli sakktáblát. Azt mondják, az ukránoknak minden joguk megvan, sőt kötelezettségük megvédeni határaikat, városaikat, nem szabad feladni állásaikat, és harcolniuk kell a szabadságukért, ami persze kétségtelenül így van. Csakhogy számos jóember, vagy annak felmenői, pontosan az ellentétét csinálta egykor Budapest ostromának idején, és ami még lesújtóbb, az ’56-os forradalom alatt is. Érdekes, akkor nem kellett megvédeni a határokat, falvakat vagy városokat… Akkor jobb volt egy népnek saját hazájában „felszabadíttatnia” magát. Arról a diktatúráról nem is beszélve, amely utána következett.
Köszönet még véletlenül sem volt ezekben a felszabadításokban. Szóval nem árt vigyázni, hogy ki kit és hogyan szabadít fel, és főként azzal, hogy kik mondanak sarkos véleményt, illetve adnak vitát nem tűrő tanácsokat.
