Félig üres vagy félig tele a pohár?

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

Félig üres vagy félig tele a pohár?

Szabó Attila felvételeDr. Hódi Éva és dr. Hódi SándorAz adai könyvtárban, dr. Hódi Éva munkahelyén várakozunk a férjére, dr. Hódi Sándor szakíróra, pszichológusra. Éva, a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok elnöke most éppen feleket fogad, könyveket ajánl, de a különféle programok szervezéséből...

Szabó Attila felvétele

Dr. Hódi Éva és dr. Hódi Sándor
Az adai könyvtárban, dr. Hódi Éva munkahelyén várakozunk a férjére, dr. Hódi Sándor szakíróra, pszichológusra. Éva, a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok elnöke most éppen feleket fogad, könyveket ajánl, de a különféle programok szervezéséből is kiveszi a részét. Ráadásul jelenleg egy alapítványi elszámolás is foglalkoztatja. A beszélgetést a hírnévvel meg az ismertséggel kezdjük.
Dr. Hódi Sándor: - Ez attól függ, mekkora vonatkoztatási rendszerben méri magát valaki. Aki a vajdasági vagy a Kárpát-medencei magyar közéletben jelen van, azt azért ismerik, tudják róla, milyen szakterületen dolgozik, milyen kérdésekkel foglalkozik, milyen egyesületeknek a tagja vagy vezetője.
Dr. Hódi Éva: - Az is egy fokmérő, hogy kit mennyire kap fel a média, de fontosabb, hogy egy adott környezetben, közösségben mennyire van jelen, és mennyire tartják számon az embert.
Sándor: - Közösen dolgoztunk a Ki kicsoda című vajdasági magyar közéleti lexikonon, és nagyon fontos volt eldönteni, hogy abba kik kerülhetnek bele. Nagyon hamar szembetaláltuk magunkat azzal a helyzettel, hogy az embereknek egy része jelentős tevékenységet végez, például a szórványban, de a faluján vagy a szűkebb közösségén kívül nem ismerik. Az ilyen összeállításnak viszont éppen az az egyik feladata, hogy nevet szerezzünk azoknak, akik megérdemlik, mert a hírnév nem objektív, nagyban függ a körülményektől is.
* Önökre jellemző, hogy szinte valamennyi projektumból mindketten kiveszik a részüket, vagyis sikerült elkerülniük a házastársi rivalizálást, versengést.
Éva: - Valóban, számos kiadvány esetében közösen dolgoztunk, valamilyen formában majdnem minden munkában benne vagyunk mind a ketten. Én például nagyon büszke vagyok a Nyolcvan év kisebbségben című kötetünkre. A szerkesztésében mindketten komolyan részt vettünk, sajnálom, hogy nem került be annyira a közéletbe, mint kellett volna.
Sándor: - Korábbról az ifjúságkutatási felmérésünket említeném, amelyet szeretnénk folytatni. Mi természetesnek tartjuk, hogy így dolgozunk, de azért mindkettőnknek megmaradt a saját munkája is. Nagyon jó az, hogy mi az ötlet megjelenésétől a munkafolyamat szakaszain át mindent meg tudunk beszélni egymással. A Szarvas Gábor-kiadványokat Éva szerkeszti, nekem inkább a fotózás, a számítógépes megformálás jut, de abban is benne vagyok. Nálunk még az ilyesfajta családi vállalkozás szokatlannak tűnik, bizonyára vannak, akik irigyelnek bennünket.
Éva: - Ha az ember egy nagyobb vállalkozásba kezd bele, akár a szellemi, akár a mindennapi életben, nem szeret fejjel menni a falnak. Meg kell beszélni, melyek az előnyei, esetleg a hátrányai, kivitelezhető-e vagy sem. Ez így volna természetes, és inkább az a meglepő, hogy nem így van, hogy ezt magyarázni kell.
Sándor: - Szerencsésnek tartom azokat a házasságokat, amelyekben a házastársak nemcsak követik, hanem értik is egymást, és az egyik benne van a másik életében, gondolatvilágában.
* A szabad idejükben mivel foglalkoznak?
Sándor: - Nálunk ezt nem lehet így szétválasztani. Ha leülünk ebédelni, az általában munkajellegű, mert akkor jönnek az ötletek.
Éva: - Nemrégiben Szegedre vittük a kocsit műszaki vizsgálatra, várakozni kellett, beültünk egy cukrászdába. Igen fontos gondolatok merültek fel, amelyeket azon frissiben meg is tárgyaltunk, sőt papírra is vetettünk. A számla hátuljára, mert nem volt más papír kéznél. Most ez szabad idő volt számunkra vagy munkajellegű megbeszélés?
Sándor: - Olyan szabad időnk nincs, ami független lenne a szellemi tevékenységünktől. Sokat beszélgetünk.
Éva: - Mindig sokat beszélgettünk. Korábban, amikor még a lányunk itthon volt, vele is, hármasban. Amikor elkerült az egyetemre, azt mondta, neki ezek a beszélgetések hiányoznak a leginkább. Ő most Pesten él. Mi is ott ismerkedtünk meg, még egyetemistakorunkban. Én magyar-orosz szakra jártam, Sándor pszichológiára.
Sándor: - Éva Budapesten született, ott járt gimnáziumba, egyetemre. Én Újvidéken kezdtem meg az egyetemi tanulmányaimat, aztán kerültem át. Amikor ideköltöztünk Adára, akkor már megszületett a kislányunk is.
Éva: - Nekem volt állásom Budapesten, azt mondták, a férjemet is elhelyezik, de lakást nem tudtak adni. Itt viszont szolgálati lakást kaptunk, és ez volt a legfontosabb.
* Jó döntés volt?
Éva: - Ezt gyakran megkérdezik tőlünk, de olyan formában, hogy mi a csudának vagytok még itt? Mivel én egy nagyvárosban nőttem fel, arra is rácsodálkoznak, hogyan lehet ebben a környezetben megszokni. A kettőt nem lehet összehasonlítani, az itteni életet nem lehet egy nagyváros mércéjével mérni. Nem állítom, hogy jobbak vagy rosszabbak a körülmények, egyszerűen mások. Én soha nem éreztem, hogy kiszakadtam onnan, hogy azt teljesen magam mögött hagytam, hogy annak vége. Bővült az identitáskeretem, megismerkedtem az itteni körülményekkel, helyzettel, problémákkal, megtaláltam a helyemet. Látom, hogy a saját képességeim, lehetőségeim, tudásom alapján mihez mennyit tudok hozzátenni, és ilyen értelemben jól érzem magam. Budapesten is otthon vagyok. Nem kellett az egyikről lemondani, és helyette teljes egészében felvállalni a másikat, hanem ide is meg oda is tartozom.
Sándor: - Ez kölcsönös. Otthonról haza megyünk, és ez oda-vissza érvényes. A lányunk is így gondolja, nem tartja magát gyökértelennek, otthontalannak.
* Jelenleg milyen feladatok, tervek foglalkoztatják önöket?
Éva: - Össze kell gyűjteni a legutóbbi Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok teljes írásos anyagát, hogy elkészülhessen a sorozat következő kötete. A távlati terveink között a már említett ifjúságkutatási programnak a folytatása szerepel, de egyelőre nem kaptunk rá támogatást.
Sándor: - Rövid távon egy projektumot készítek, amely a Vajdasági Magyar Művelődési Intézettel kapcsolatos. Belátható időn belül növelni kellene a szellemi, tudományos potenciálunkat itt a Vajdaságban. Azon kell gondolkozni, milyen programokkal lehetne hazacsalogatni a Magyarországon vagy máshol dekkoló fiatal kutatókat. A kutatásaim különböző fázisokban vannak, az öngyilkossággal például már évtizedek óta foglalkozom. Egyszerre több tervezettel is pályázom, aztán azt csinálom majd, amire van pénz.
* Összegzésként: elégedett embereknek, optimistának tartják magukat?
Sándor: - Igen, mindketten azok vagyunk. Itt van a példa a pohárral. Nézhetjük úgy is, hogy már félig üres, de gondolhatjuk azt is, hogy még félig tele van. Szemlélet kérdése.
Éva: - A körülményeinket és a lehetőségeinket számba kell venni, irreális céljainkat felesleges dédelgetni, mert örökké elégetlenek leszünk. Rajtunk áll, hogy találunk-e célt vagy értelmet az életünknek, vagy azt várjuk, hogy valakik kívülről adjanak, találjanak nekünk ilyesmit. És a közösség is nagyon fontos.
Sándor: Mi beutaztuk szinte az egész világot, sokfelé megfordultunk, a kinti magyar közösségekben is. Egzisztenciálisan sokkal jobbak a körülményeik, de amikor összejönnek, akkor nem azt az életet élik, hanem az itthoniak gondjaival, bajaival törődnek. Én úgy vagyok vele, hogy szerényebben élek, de jobban érzem magam, mert azok között vagyok, akik közé tartozom.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Körkép rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink