— Nem írja sehol, hogy nem szabad mind a két ülésre ülni, hát idetelepedtem, remélem, itt is hagy a kalauz — mondja szinte egy szuszra. — Szeretek beszélgetni, úgy ítéltem meg első látásra, hogy maga jó csevegőpartner — mondja nevetve. (Korunkból ítélve nem biztos, hogy egyazon témakör érdekel bennünket, hiszen nincs még húszéves sem — jegyzem meg, mire ő mosolyogva mondja: Igen, tudom, mindenki ezt mondja. Tizenkilenc éves vagyok, de úgy nézek ki, mintha tizenkilenc és fél volnék.) — Annyira tele vagyok új benyomásokkal, hogy valakivel meg kell osztanom a bennem dúló feszültséget. Ha az idegeire megyek, szóljon. Csak az éjjel jöttem rá, hogy igazából már nincs is kinek panaszkodnom, nincs kitől tanácsot kérnem. Pedig nagy reményekkel utaztam „haza”, ahogy megboldogult édesanya mondta mindig, ha elfogta a honvágy. Egy észak-afrikai országban születtem, és az angol meg a magyar mellett beszélem két helybeli törzs nyelvét is, melyet majd hasznosítani tudok a munkában, ha elkezdek dolgozni az egyetem befejezése után. Hogy hogyan kerültem Afrikába? Ezt a kérdést édesanyának legalább ezerszer feltettem. Már egészen kicsi koromban kezdtem. Tudtam, hogy engem a gólya hozott, de az nem volt világos, hogyan hozta édesanyát is, aki vajdasági származású. Édesanya a Caritas szeretetszolgálat által került Afrikába. Ápolónővér volt, és önkéntesnek jelentkezett egy táborba, ahol szülők nélküli gyerekeket helyeztek el. Amikor világra jöttem, kapott a tábor területén egy kéthelyiséges épületet, ahol egészen az elemi iskola befejezéséig éltünk. Akkor költöztünk az újonnan épült, csinos, kis családi házba, amikor középiskolába indultam.

Teljesen más életformában cseperedtem fel, de nekem az volt a természetes. A bőröm színe nem zavart, hiszen a táborban — az ott élő mintegy 500 lakó közül — volt mindenféle. Talán a környezet, talán a genetika tette, de nagyon hamar érdeklődni kezdtem az után, hogyan kerültünk oda, és főleg miért. Választ csak édesanya adhatott, aki eleinte, amíg kicsi voltam, szűkszavúan válaszolt. Ahogy nőttem, lassan adagolva ismerkedtem meg a történetünkkel. Édesanya egy jól szituált, bácskai állattenyésztő családból származott, és ma már több ismert farmjuk is van. Most már sok mindent tudok a családról, olyasmit is, amit édesanya nem tudhatott. Középiskolás koromban sokszor kérdeztem, miért nem megyünk haza, szerettem volna megismerni a nagyszüleimet, a nagynénimet, anya nővérét. De mindenekelőtt az apámat. Édesanya azt mondta, én szerelemből születtem, és nincs szükségem apára, hiszen engem és őt olyan szál köt össze, amelyet soha senki sem téphet szét. Aztán megtudtam, hogy az apám hallani sem akart arról, hogy megszülessek, ám az igazi okot nem tudom. Habár édesanya volt a szülei kedvence, nem akarta őket szégyenbe hozni, így szánta rá magát az afrikai kalandra, melyből hosszú évek lettek. Három hónappal ezelőtt járvány ütötte fel a fejét a táborban — de nem a korona! —, és édesanya nagyon gyorsan áldozatául esett. Volt ott egy idős őslakó, aki gondot viselt rám és édesanyára, velünk is élt. Ő volt a mi védőszentünk. A temetés után úgy éreztem, haza kell jönnöm, hogy az életem minden mozaikkockája a helyére kerüljön.

Nano, a gondviselőm szerezte be a repülőjegyet, magyarázott meg sok mindent, amit még édesanya sem akart velem közölni. Például azt sem tudtam, hogy időközben meghaltak a nagyszüleim, hogy a birtokot a nagynéni férje igazgatja, hogy a nagyszülők halála után én is jelentős összeget örököltem. Megérkeztem, és mondhatom, nem mindenki örült nekem. Kutatni kezdtem az apám után, de senki sem tudott vagy akart segíteni. Hogy ne untassam az undorító részletekkel, csak annyit mondok: az örökségemnek hála négy helybeli apajelölt lett! Szerencse, hogy édesanya és a testvére nagyon jó viszonyban voltak, így a nagynéni ismerte a tényeket. De hogy ki az apám, azt ő sem tudta megmondani. Feltételezte, hogy olyan valaki, aki nem merte felvállalni a születésemet, és édesanya nem tudott megbirkózni ezzel a csalódással. Ezzel magyarázható, hogy sosem jártunk itthon, csak leveleztünk, később „szkájpoztunk”, telefonon vagy videón beszélgettünk. A kutatásom lesújtó eredménye az volt, hogy a nagynéni férje belekeveredett a maffiába, és a családi vagyon sorsa nagyon bizonytalan kezekben van. A tanti javasolta, hogy kérjem ki a részem, de én hallani sem akartam erről. Nekem van egy tartalék hazám, ahol még él a becsület. Legalábbis abban a körben, amelyben én forgok. Hát most úton vagyok otthonról hazafelé. Ide pedig nem jövök többet. És feladom a kutatást is. Elfogadom édesanya magyarázatát, mely szerint a szerelemgyerekeknek nem kell apuka. Nano már alig várja, hogy hazaérjek.