Matánovity Sándorral, a torontálvásárhelyi Spartacus Asztaliteniszklub elnökével december havának utolsó napjaiban beszélgettünk.

— A szerbiai Szuperligába sajnos továbbra sem sikerült feljutnunk. Ott voltunk, kopogtattunk az ajtaján, de a legfontosabb meccsünk hajrájában kikaptunk. Sorsunk további alakulását immár negyedik esztendeje várjuk az I. Szövetségi Liga 3. helyezettjeként. Minimális reményvesztéssel. Mert álmainkat, ambícióinkat azért mégsem adtuk fel. Erősítésként a belgrádi Partizanból áthoztuk Brnović Borist, a nagybecskereki Smiljić Vladimir és a dobanovci Čolaković Mića pedig továbbra is oszlopos tagunk maradt. A debelyacsai játékosok közül Víg Dánielre, Dimitrović Strahinjára és Radisavljev Branislavra tudunk számítani. Noha ez utóbbi szezont is az élmezőnyben zártuk, még rengeteg munka vár ránk ahhoz, hogy — ha a keményebb vetélytársak elleni visszavágókon is tudunk majd győzni a tavaszi szezonban — végre a legmagasabb rangfokozatú versenykategóriába is feljuthassunk. Mindenképp hatalmas eredmény lenne ez a fennállásának jubileumi, ötvenedik évébe lépő klubunknak. 

A felsőbb rangfokozatba jutás természetesen nemcsak presztízskérdés, de általa újabb távlatok is nyílhatnának. A legnagyobb kihívás viszont az utánpótlás kinevelése, amit csak tetéz a családok elvándorlása. Egyre kevesebb a gyerek a faluban, akik pedig még itt vannak, ráadásul az aktív sportolás sem idegen tőlük, azok inkább a népszerűbb labdajátékokat részesítik előnyben. A 2018/2019-es tanév őszi nyitányában mindössze hat, különböző korú gyerek jelentkezett a pingpongiskolába, ahol a klub egykori amatőr játékosa, Petrov Predrag foglalkozik velük. Alig néhány évvel korábban ez a létszám tizenöt és húsz fő között volt. 

— Olykor-olykor ugyan visszaesik a lendület, viszont a klub zavartalan működéséhez szükséges anyagi háttértámogatásokkal szerencsére nincs gondunk. Legnagyobb védnökeink a Vitamix-Klas, az Uvita Kft., a Brantner, a Deco Titan, a Libertas, és persze Antalfalva község tervezett évi költségvetésének összegéből is részesülünk. Van saját, télvíz idején is kellően felfűthető helyiségünk, automata adogatóval kiegészített modern fölszerelésünk, négy márkás játékasztalunk. De sajnos egyre kevesebb a gyerek, nélkülük pedig aligha tudunk igazán versenyképesek maradni. Hosszú távon meg végképp nem. A lányok mezőnyében ez a leépülés máris bekövetkezett. Emberhiányból adódóan a Vajdasági Ligában versenyző női csapatunk kényszerűen elállt minden további szerepléstől. A reményt, hogy egyszer náluk is újraindíthatjuk a munkát, nem adtuk fel teljesen. Útközben azzal a lehangoló tényezővel is számolva, hogy a visszatérés rajtja kizárólag az úgynevezett betonligából indulhat majd. Annak rendje és módja szerint. Igyekszünk a továbbiakban a jelenleginél még nagyobb figyelmet fordítani gyerekeink, leendő versenyzőink megmérettetésére is. Gondolok itt elsősorban a különféle asztalitenisz-tornákra, melyeken a velük azonos vagy a hozzájuk legközelebb álló korosztályhoz tartozó játékosokkal mérnék össze tudásukat és rátermettségüket.

Csoportkép az őszi versenyidény végén (balról jobbra: Matánovity Sándor klubelnök, Smiljić Vladimir, Čolaković Mića, Brnović Boris és a klub egyik főszponzora, Šunić Ljubomir)

Matánovity Sándor idestova negyed évszázada, vagyis hivatalosan 1994. szeptember 26-a óta végzi a torontálvásárhelyi asztaliteniszklub elnöki teendőit. Rengeteg idő ez, jó és rossz pillanatokból akadt bőven, a felszínen maradás bármely szegmensét is vizsgálnánk utólag. Mint mondja, az egyéni, de főleg a közösségi összefogódzásoknak köszönhetően e sportág elhivatott helyi aktivistáinak mindeddig a legcsökönyösebb akadályokat is sikerült elhárítaniuk maguk elől.

A torontálvásárhelyi Spartacus Asztaliteniszklub székháza

— A napi rendszerességgel végzett edzések és a sportághoz való fegyelmezett hozzáállás mindenkor előfeltétele volt a kimagasló eredményeknek. Emlékszem olyan időszakokra is, amikor a gyerekek gyakran sorban állva várták, hogy felszabaduljon egy-egy pingpongasztal. Több szempontból is az lenne a legtökéletesebb helyzet, ha a pályára az első versenycsapatban is saját nevelésű, debellácsi lokálpatriotizmussal „átitatott” játékosokat tudnánk kiküldeni. Ezt az elképzelést azonban sajnos a régi szép időkben sem volt annyira egyszerű megvalósítani. Napjainkban pedig lehetetlenség! S igen, van még egy tervünk: felújítani azokat a határon átívelő kapcsolatokat, amelyeknek ebben a sportágban is volt létjogosultságuk, tartós barátságokat eredményező hozadékuk. A hódmezővásárhelyi asztaliteniszezőkön kívül a ’80-as években Egerrel is voltak oda-vissza működő szakmai és baráti együttműködéseink.

Martinek Imre felvétele és a Spartacus Asztaliteniszklub fotóarchívuma