- Pozsár Rihárd fotója

A foghíjasodó Feketetón innen, a kettős halom közt, a hagyomány szerint a hódító törökök tűzjeleket adtak le a hajdani vérzivataros éjszakákon a nagyobbik halomnak a tetejéről, később meg a közelében levő Török tanyán a határba kijáró, pusztázó csendőrök a számukra fönntartott ,,nagykönyv'-be rótták be a kint észlelteket. A halmok között húzódó kátyús út nem tudta kivárni, hogy zúzott kő helyett betonnal borítsák be, idő előtt lekoptak a környékéről a tanyák, napjainkra már hírmondó is alig maradt belőlük.
A magába roskadt, melléképületeitől is jócskán megfosztott tanya maszatos ablakszemei mintha hunyorognának a csípős téli napsütésben. A zimankóból fölocsúdó gazos kiskertben a nárcisz- és a jácinthagymák szunnyadnak még, hóvirágot sem lehet látni a számomra még így elesettségében is sajgóan kedves helyen, ahol azért szeretném, ha egy pillanatra megállítana a hírnök virág zöld-fehér káprázata, hangtalan csilingelése. Vagyis, ha már jobban kifelé tartanánk a télből, ami sajnos hosszan utánunk nyúlhat. De milyen lesz majd a tavasz?
Jó volna a tanya gazdájától megkérdezni, aki annak idején az időjóslástól sem zárkózott el, de ő már nem válaszol, a legegyszerűbb kérdésre sem felel. Ezért az utolsó találkozásunkkor elmondott megállapításaiból próbálok idézni. Akkor, a zavaros időkben, fölfordulásban, a furcsán csíkozott ég alatt dűlőhosszan elébe sietett a kikeletnek, de hasztalan. Sanyarú volt az a tavasz, mert bármit tett, meg ha veszteg maradt, akkor is veszteségbe sodródott. Keserűen és keseregve érezte, hogy a milliók sorsával felelőtlenül, gátlástalanul játszadozó machinátorok mind erőszakosabban rángatják ki a föld népének a talpa alól a talajt, a szülőföldet.
A gyanús űzelmekkel foglalkozók, élősködők, a tíz parancsolatból gúnyt űzők, a feneketlen zsákot tartók miatt akkor már a növénytermesztés holt idényében sem volt nyugta emberünknek. De vajon most, az öröknek mondott nyugvóhelyén, az elárvult, magára maradt tanyájától kissé távolabb végre békében nyugodhat-e?