home 2024. április 14., Tibor napja
Online előfizetés
Faragó Árpád
B. Z.
2010.12.22.
LXV. évf. 51. szám

A színművész, az Újvidéki Színház legendát teremtő társulatának egykori direktora megírta - a negyedik könyvében - azt (is), hogy hol voltunk, hol csámborogtunk, mit csináltunk, mikor szedték le rólunk a keresztvizet, milyen álmokat szőttünk. Ma talán már őt sem érdekli, ,,hogy vagyunk otthon'&#...

A színművész, az Újvidéki Színház legendát teremtő társulatának egykori direktora megírta - a negyedik könyvében - azt (is), hogy hol voltunk, hol csámborogtunk, mit csináltunk, mikor szedték le rólunk a keresztvizet, milyen álmokat szőttünk. Ma talán már őt sem érdekli, ,,hogy vagyunk otthon'', ,,mi a menő'', de Faragó Árpád mégsem nevezhető a ,,tegnap emberé''-nek. Szellemi fegyvertársam hangya módjára összegyűjtötte az Emberek, események című kötetében (Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2010) annak bizonyítékait, hogy tudtunk és akartunk szélmalmokat megindítani a legfájóbb, legriasztóbb szélcsendben is. A tiszta, a legtisztább forrásnál álltunk. A ,,lenni vagy nem lenni'' szlogent harsogtuk, s a színpadnak, a mikrofonnak ezt mondtuk: ,,Az vagy nékem, mi testnek a kenyér''. Tudatosult bennünk, hogy a megnyomorított, megalázott ember egyetlen vigasza a küzdés, a munka mindhalálig. Faragó Árpád leggyakrabban azokról emlékezik meg - újságban, rádióban, tévében, könyvben -, akik ezt súgták a fülünkbe: ,,Miénk itt a tér, miénk itt a grund, kaptunk az élettől egy tarka labdát, gyerünk, törjünk kapura.'' Valószínűleg arra is emlékszik, amit a nemrég elhunyt Lányi István mondott: ,,Mit akartok még? Csillagos az ég, ennyi elég... Lásd azokat a csillagokat nappal is...''
Ma sokan így fogalmaznak: ,,Most már sorban mennek el az igazi nagy bölények. És ami marad, amit majd ezentúl színésznek hívunk, az csak gusztustalan exhibicionizmusból meg pénzhajhászásból összemixelt moslék'' - magam is néha elgondolkozom ezen. Faragó Árpád a ,,hold túlsó oldalá''-ról, a szélfútta, elárvult Baranyából érkezett közénk egészen szokatlan emberséggel, hittel, aki nem veri le senkinek a fejéről a koronát. Nem tette ezt az Egy színész naplója című könyvében, legkevésbé az Elfelejtett arcok, emberek kötetében - nyolcvan színészről és rendezőről olvashatunk benne -, a Nem sírt ásunk, hanem fundamentumot címűben, amely a délvidéki magyar műkedvelő színjátszás múltjáról és jelenéről szól, most forgatom a kezemben, simogatom, szívemhez emelem az emberekről és eseményekről írt 255 oldalas olvasmányt... Válasz az erőszakra, válasz azoknak, akik többet ártottak, mint használtak a magyar kultúrának, válasz a csüggedőknek, elfajzottaknak, hogy lám-lám: egyenes derékkal is lehet(ett) dolgozni. Faragó Árpádnak is voltak és vannak sebei, hiszen nálunk mindenkibe belerúgtak, mindenkire piszkavasat emeltek, egyszer vagy többször mindenkit a gödörbe löktek... A színművész azonban csak ,,mesél''. Arról, hogy énekeltünk az esőben, és hogy egy sóhaj is szél volt a vitorlába.
Új könyvében többek között arról szól, hogy az Újvidéki Színház szellemi életünk egyik erős fellegvára volt, s képes volt újra és újra megindulni a megújhodás útján. Szól azokról, akik ott voltak az alapkő elhelyezésénél, és feláldozták magukat az ügyért. S szól az Újvidéki Rádióról... Vajon -- kérdem én - hol voltak a nemzetvédők, amikor a rádió csaknem megszűnt létezni, amikor kiebrudalták műsorából az újabb hangjátékokat, és szélnek eresztették a művészegyüttest? A szerző megemlékezik a színművész Raczkó Ilusról, a mi Csárdáskirálynőnkről, a Tanyaszínház missziójáról, a nálunk vendégeskedő Latinovits Zoltánról, Vicsek Károlyról, ír az elfelejtett előadásokról (például a Játék a kastélyban című Molnár Ferenc-vígjátékról), könyvbemutatókról, a plakátok megálmodójáról, a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiváljáról stb., stb. Érinti Baranyát is, és idéz egy versből: ,,szárnytalan madarak között jártam''. Továbbá magyarországi művészeket, színházakat mutat be, és sohasem hangoztat magasztos eszméket, nem osztogat tanácsokat. Amikor sírdogál, befelé sírdogál, amikor örül, azt nagydobra veri.
Hol volt, mit csinált Faragó Árpád? Verset mondott, majd tagja lett az első és az utolsó zombori magyar hivatásos Népszínháznak, onnan Szabadkára hívták -- és végül Újvidék, az Újvidéki Rádió és az Újvidéki Színház következett. Meg vendégjáték Szabadkán. Nyugdíjasként szinte hétről hétre megidézte/megidézi a múltat, életre hívja a legszebb emlékeit: újra látjuk magunk előtt Nagygellért János széles vigyorát. Meg a társait... Faragó Árpád a múltunk koronatanúja, aki egyszer híres világunk emlékeit kévébe köti.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..