Egy bábművész, aki műsorával járja a vidéket, így a Délvidéket is, már-már kitörő örömmel, lendületes lelkesedéssel újságolja, hogy egy nemrégi itteni előadása, játéka alkalmával a tanteremben több volt a tanító, a tanár, a pedagógus, mint a diák. Pedig hát a műsorát mindenekelőtt és elsősorban a kicsinyeknek készíti, a gyerekeknek, akiket a bábokkal, a mesékkel még el lehet ringatni. A gyerekek szeretik a mesejátékot, a tévében a rajzfilmeket, a számítógép kezelését is evégett sajátítják el könnyűszerrel. A bábjáték már csak azért is érdekes számunkra, hangsúlyozza a lelkes bábjátékos, mert itt lehetőség nyílik a néző számára az interaktív tevékenységre. Közbeszólhatnak, felelhetnek kérdésekre, sőt kérdéseket tehetnek fel. Roppant érdekes és izgalmas tehát ez a foglalkozás vagy inkább hivatás. És a tapasztalat azt mutatja, mármint a bábjátékos tapasztalata, hogy az ilyetén való előadások mindinkább vonzzák a felnőtteket is, különösen az időseket, a nagyszülőket, elsősorban a nagymamákat. A művésznő el is mondott rögtön egy esetet, valamelyik faluban történt, ahol a termet az utolsó székig megtöltötte a közönség, a csodálatos és a rendkívüli az volt az egészben, hogy a legelső sort gyerekek, az összes többi széksort nagymamák foglalták el.
Szédülten hallgatom lendületes, lelkes, meggyőző beszámolóját. Már-már ott érzem magam egy igazi bábszínházban, aminek a nézőterét zsúfolásig megtöltötte a közönség. S bárhova tekintek magam körül, mindenütt fejkendős falusi néniket látok, itt-ott bácsikat, de gyerekeket alig. Valami történt, valami itt, úgy látszik, a visszájára fordult. A gyerekek látogatnák a felnőtt előadásokat, az idősek a gyerekeknek valót? Rá kell jönnöm, hogy nem erről van szó. Célzott erre a fenti művésznő is. Mégis örömmel állapította meg, hogy az említett iskolában előadott műsorán több volt a pedagógus, mint a diák.
Hol voltak a diákok?
Csakugyan hol voltak? A kicsik, akik még oly őszintén tudnak csüngeni a mesék tején. Elcsavarogtak? Hátat fordítottak a báboknak, a meséknek, a varázslatnak? Dehogyis fordítottak hátat! Csak sehol se voltak. Mert meg sem születtek. Csak azon kevesek voltak ott, akik megszülettek.
A bábjáték bizonyára lenyűgöző volt, hiszen profi mozgatta a bábukat, bizonyára nagy beleéléssel, ahogyan az vérbeli művészhez illik. Játék közben azért figyelte a közönséget is. Tágra nyílt szemeket látott. S arra is fölfigyelt, hogy a nézőközönség között több a tanító, tanár, mint a kisdiák.
Ezt már valahogy természetesnek is vette, másutt is találkozott ezzel a jelenséggel. És nemcsak akkora városokban, mint Újvidék, de egészen apró falvakban is. Amelyekről mind több hír járja, hogy elöregszenek. És hogy egyre ritkább bennük a keresztelő, mint a...
Ilyen körülmények között mi lesz a bábosokkal, a bábjátékokkal, mi esz a mesékkel? Mert a maradék nagymamáknak se igen lesz már kiknek mesélniük. Így aztán, hogy elűzzék unalmukat, hogy valamivel agyonüssék a még hátralévő idejüket, elmennek mesejátékokat, bábjátékokat nézni.
Olykor, emiatt, nagy lehet a bábjátékos szomorúsága.
Ezúttal mégis örömmel nyilatkozott a munkájáról.
Csupán bennem hagyott szorongást.
Szorongást amiatt is, hogy programját módosítania kell, át kell építenie. Alkalmazkodnia kell a körülményekhez. Be kell látnia, hogy a közönsége, közönségének túlnyomó többsége nem gyerekmesékre éhes kisdedekből tevődik össze, hanem aggályoskodó aggokból.
Nekik való bábukat kell kitalálnia komoly, felnőtteknek való történetekkel.
Talán ez vár a mese- és ifjúsági írókra is.
Legalábbis itt, erre mifelénk.