A topolyai Harkai Hunor a Topolčanka Női Kosárlabdaklubban kezdte edzői pályafutását, majd dolgozott a máltai Phoenix Sports Clubban, a budapesti Ferencvárosban, a dán Aabyhøjban, az ír Portlaoise Panthersben, szakmai igazgatóként az indiai ABN Akadémián, újra vezetőedzőként Jászberényben, a dán Vejen csapatában, a Pilis együttesénél, a Vasasnál, az osztrák Pirlo Kufstein Towersnél, legutóbb pedig Dublinban, a Moy Tolka Rovers csapatánál tevékenykedett. Az ír csapattal a 20. edzői idényét kezdte a szakember, ebből 11 idényt külföldi csapat kispadján töltött.
A Moy Tolka Rovers csapatával kiváló szezont zárt, hiszen az Elnöki Nemzeti Kupában az elődöntőig jutottak, a bajnokságban pedig az előzetes várakozásokat felülmúlva egészen a döntőig meneteltek. A hazai játékosok közül csak a huszonhat éves csapatkapitány, Marcus Black képviselte a rutint, a többi ír kosárlabdázó tizennyolc és huszonkét év közötti fiatal, akinek az elmúlt volt az első olyan idénye a felnőttcsapatban, ahol már nemcsak kiegészítő emberként lépett parkettre. A keretet két tapasztalt amerikai játékossal, Jaja Davisszel és DeWan White-tal erősítették meg.
Harkai Hunor a Nemzeti Liga ezüstérmével
— Davis alacsonyabb, mozgékonyabb center, aki távolról is kiválóan dob. Szerződtetése telitalálatnak bizonyult, egy-egy meccsen ugyanis gyakran 50 pontot szórt az ellenfél kosarába, és számomra ő volt a liga legjobb játékosa. White személyében magas bedobót kerestem, aki tud kettes, hármas és négyes pozíción is játszani. Az amerikai kosaras kívülről és belülről egyaránt eredményes volt, gyakran megoldatlan feladat elé állítva ellenfeleinket. A jobb csapatok sokszor már öt perc után rákényszerültek, hogy zónára álljanak be ellenünk, mert emberfogásban nagyon hatékonynak bizonyultunk — mondta Harkai Hunor, a Moy Tolka Rovers vezetőedzője.
A bajnoki ezüstérmes Moy Tolka Rovers csapata
A csapat bejutott az Elnöki Nemzeti Kupa elődöntőjébe, ahol a Limerick Sports Eagles csapatától vereséget szenvedett, a bajnokságban pedig már januárban bekerült a rájátszásba, a legjobb nyolc közé, és szerződtetett még egy légióst. A választás a horvát Karlo Lebóra esett, aki korábban a boszniai és a horvát élvonalban, valamint az olasz és az izlandi bajnokságban játszott.
— Az előző szezonban Ausztriában együtt dolgoztam a 196 cm magas, horvát kosárlabdázóval, akit alacsony és magas poszton egyaránt tudtam használni, a kettestől az ötös posztig bármely pozíción bevethettem. Egy hosszú térdsérülés és nyolc hónapos rehabilitáció után került hozzánk, ami bizonyos mértékben kockázatos volt, mondhatnám úgy is, hogy tizenkilencre lapot húztunk. Lebo kezdetben laza edzéseken vett részt, az első négy-öt mérkőzésen nem is küldtem pályára, majd fokozatosan, öt—tíz perceket játszattam, és legjobb formáját a rájátszásra érte el. Nélküle nem tudtunk volna a döntőig menetelni. A bajnokság fő esélyese, a UCD Marian csapata a játékoskeretet illetően felfelé lógott ki a mezőnyből, ezért úgy próbáltam alakítani a helyzetet, hogy vele csak a döntőben találkozzunk. Januárban még jól játszottunk, majd elkezdtem altatni az ellenfeleket, és szándékosan bevállaltam, hogy a negyed- és az elődöntőben nehezebb ágra jussunk, elkerülve a UCD Marian csapatát. Érdekes eredményeket értünk el, kérésemre az összes megtanult rendszert nem játszottuk tovább, helyette egyszerű játékot mutattunk. Az Euroligás Vezetőedzők Testülete beválasztott az Ambassador programba, és az alapszakasz utolsó mérkőzése előtt az Alba vendégeként Berlinbe utaztam. Közben csapatom egyre rosszabbul játszott, sorban veszítette a mérkőzéseket. Egy hétig tartózkodtam Berlinben, az ellenfelek nem tudták, hol vagyok, a csapatot a segédedzőm, Tom Kenny vezette. Teljesen úgy jött le, és sokan azt hitték, hogy kirúgtak. Amikor a közösségi médiában kiraktam, hogy a német fővárosban tartózkodom továbbképzésen, szinte záporoztak az üzenetek, hogy mi van velem, valóban felmondást kaptam… Senkinek sem válaszoltam. Visszatérésem után, amikor a Limerick Celtics elleni negyeddöntőben beléptem a terembe, a saját csapatomon kívül mindenki meglepődött, hogy újra előkerültem. Az ellenfél egyáltalán nem számított rám, én pedig erre a negyeddöntőre egy hónapot készültem. Úgy alakítottam az eredményeket, hogy az egyik csoport 4.-jeként a másik csoport 1. helyezettjével, a Limerick Celtics csapatával játsszunk, melyet a kupában egyszer már legyőztünk. Húzásom bejött, és ellenfelünket 101:100-ra legyőzve bejutottunk az elődöntőbe, ott pedig a Limerick Sports Eagles csapatánál 112:103 arányban bizonyultunk jobbnak. Ez hatalmas győzelem volt, hiszen csapatomat előzetesen a negyedik-ötödik legerősebbnek gondoltam — mondta Hunor.
Az elődöntőben aratott győzelem után (Fotók: Harkai Hunor albuma)
A másik döntős csapat, a UCD Marian két hétig készülhetett a döntőre, míg Hunor csapata mindössze három napot, hiszen a negyeddöntő másik ágán a Limerick Sports Eagles és a Portlaoise Panthers mérkőzése óvás miatt alaposan elhúzódott. A Rovers szerda este lejátszotta az elődöntőt, majd szombaton már a döntőben kellett pályára lépnie. A csapatnak mindössze három napja volt a regenerálódásra és a felkészülésre, halasztásról szó sem lehetett a televíziós közvetítési jogok miatt.
— Csütörtökön horvát légiósom közölte, nem tud ráállni a bal lábára, a két amerikai pedig este már úgyszólván alig élt, így sürgősen ki kellett találnom valamit. Pénteken nagyon laza edzést tartottam, mintha veteráncsapatról beszélnénk. A döntő előtt az is benne volt a pakliban, hogy leégünk, hiszen játékosaim nem regenerálódtak, légiósaim a bajnokság alatt folyton a pályán voltak. A döntőben tízpontos, 91:81-es vereséget szenvedtünk az erősebb és jobb játékosokból álló UCD Marian ellen. Davis újra remekelt, White játékán azonban látszott, hogy kevés ideje volt a pihenésre, Lebo térde pedig két negyedet bírt, utána sokkal nehezebben mozgott a pályán. A Nemzeti Kosárlabda-arénában 2000 néző előtt játszottunk, ami Írországban olyan, mintha Szerbiában 10 000 néző előtt szerepelnénk. Nem volt jó érzés elveszíteni a döntőt, de másnap már nagyon büszke voltam, hiszen ezzel a csapattal a 2. hellyel nagy dolgot értünk el — összegzett a vezetőedző.
Az ír kosárlabda színvonala iránt érdeklődve Hunor elmondta, hogy az országban nagy hangsúlyt helyeznek az iskolai bajnokságokra, ahol a fiatalok külön korosztályokban versenyeznek. Az iskolai sportban sikeres játékosok nagy része valamelyik klubban folytatja pályafutását. A rendszerben rengetegen dolgoznak, de a minőség, a fizikai adottságok hiányoznak. Válogatottszinten a nők az európai C kategóriából, az előselejtezőkből bejutottak a selejtezőkbe, ahol erősebb csapatokkal mérkőztek. A férfiak az előselejtezőkben ragadtak, ahol nagyon nehéz fejlődni. Hunor azt is elmondta, hogy Írországban az állam, az önkormányzat és a helyi közösség sem támogatja a klubokat, így az egyesületek hetente szerveznek szurkolói eseményeket, melyek bevételéből élnek. A fiatal játékosok szeretnek edzeni, és fejlődni akarnak, de ahhoz jó edzők is kellenek, melyekből az országban nem sok található.
Harkai Hunor szerződése írországi klubjánál lejárt, helyét egy helyi edző vette át. Az országban vezetőedzőként ritkán alkalmaznak külföldi szakembert, Hunor hét éve és most is az egyetlen külföldi vezetőedző volt az országban. A következő idénnyel kapcsolatban kapott már ajánlatokat, de e sorok írásakor még nem tudni, mely csapat kispadjára ül a topolyai szakember.
