Öreg a ház, nedvesek a falai, szigetelni kell őket. Pénz persze alig, munkára ajánlkozó viszont bőven. Roppant nagy eltérés mutatkozik a „szolgáltatási díj”-ban, ami nem azt jelenti, hogy a kontár olcsóbb. Jó mestereket is kaphatsz potom áron, mondja a szomszéd, olyan szánalmas helyzetben az ország. A valamikor virágzó, Európa-hírű, mára ebek harmincadjára került szabadkai gyárak nagyszerű szakemberei, akik valamilyen okból (még) nem távoztak külföldre, minden alkalmat megragadnak a túlélésre.
Nyár lévén, a házjavíttatások főidénye, a legkeresettebbek most az ezermesterek. A sok dologhoz értő, ügyes kezű, fúró-faragó emberek, akik szinte mindent megjavítanak a házban. Ha nem is mindent „tökéletesen”, de azért működőképessé tudják tenni a háztartásokat. S nem kell külön fizetni a méregdrága különféle szakikat, akik — tisztelet a kivételnek — nem is biztos, hogy minden esetben annyira szakik, s akik már a puszta kiszállásért is tetemes összegeket kérnek el.
Mi itt a Kertvárosban már évek óta egy nyomdászból lett nagyszerű szobafestővel „működünk együtt”, akinek nemcsak precizitásban, leleményességben, tehetségben, hanem becsület dolgában sincsen párja a környéken, emberek sokaságának a szívébe fészkelte be magát, s akire távollétünkben bátran rá lehet bízni a házat, biztos, hogy egy tű, nem sok, annyi sem vész el. Z. időközben a szobafestésen kívül kitanulta a padlózás, a cserépkályharakás, a kéményjavítás, sőt a házépítés tudományát is. Rávitte az élet. Persze hogy őt hívtam fel ismét a bajommal, de nem volt szerencsém. Svédországba ment, mondták, magával vitte egy Szabadkáról elszármazott hazánkfia a háza renoválása végett. Hogyisne, hiszen Z. ott is ugyanannyiért dolgozik, mint itthon. A télen meg Pesten járt, szintén szabadkai származású ismerősei lakásán dolgozott. Kell neki a pénz, nemcsak a túlélésre, hanem a gyerekei taníttatására is. Mivel mindenhez ért s becsületesen megdolgozik a pénzéért, csak úgy kapkodnak érte az emberek. Örömmel szokta mondogatni: én senkitől sem irigylek semmit. Azt szeretném, hogy mindenkinek jó legyen, hogy legyen pénzük az embereknek. Akkor nekem is jut belőle, nekem is lesz munkám...
Z. ezermesternek számít ugyan, de a villanyáramhoz nem akar hozzányúlni egy istenért sem. Még a kapcsolók környékét is gyanakvással méregeti festés közben. Mit ád isten, most hirtelen, szinte a semmiből előkerült egy újabb, Z.-nél is ezermesterebb ezermester, aki nemcsak festeni, kéményt javítani, de házat szigetelni, villanyt, ADSL-t beszerelni, lámpát javítani is hajlandó és tud, s akinek ugyancsak ég a keze alatt a munka. Azt mondja, miután őt is kipenderítették a gyárból, elvállalta egy idős asszony gondozását, a házának rendbetételét, meg maszekol, amikor és ahol csak tud. Minden reggel vidáman, anekdotázva jelentkezik munkára az ugyancsak ezermester bátyjával együtt, s maradnak késő délutánig, húzgálva a fűrészt, táncoltatva a baltát, bűvölve a festőecsetet a negyvenfokos hőségben, idézgetve közben a híres filmsorozathősnek, Alfnak a mondását, ami akkor hangozott, amikor lángra lobbant a házuk: „Nem kell félni, nem kell megijedni — ura vagyunk a helyzetnek!”
— Hogy lehetsz ilyen ügyes?! — csúszik ki a számon naponta százszor. — Semmi az egész — hangzik a válasz. — Megtanított rá az élet...
Ezermesterek korát éljük. Ez nem biztos, hogy jó. De egy biztos: határtalan leleményességük, jókedvük, élni akarásuk, életszeretetük, mint a nap, erőt ad másoknak is.
