Mai történetem főszereplőjét kilencéves korában drága jó nagyanyja igazságtalanul megpofozta. Sértettségében két lehetőséget látott maga előtt: vagy öngyilkos lesz, vagy kiáll a világ elé megmutatva, hogy hamarosan igenis nagy ember válik belőle. Tudta, ha ez bekövetkezik, akkor nagyszülője szégyenleni fog majd minden addigi pofont. Esztendőkön keresztül papnak készült, tizennégy évesen mégis úgy határozott, hogy nem az egyház, hanem Thália papja lesz.
Pécsi Sándor 1922-ben született Sajószentpéteren. A második világégés alatt Zenthe Ferenccel együtt jelentkezett a Színművészeti Főiskolára. A sikeres felvételi után egyenesen a nemzetiben léphetett fel, ám 1944-ben besorozták, így a frontra került. A háború befejeztével a lövészárokból ismét a deszkákra lépett. Az említett évtized végén pedig a vásznon is bemutatkozott. Karrierje kezdetén évente rendszerint két filmben játszott, és kisebb-nagyobb kitérőkkel ezt az átlagot élete végéig tartotta. 1951-ben, mindössze 29 évesen megkapta a Kossuth-díjat. Történelmi drámákban is láthatta a nagyérdemű, mint az Erkel, a Különös házasság. Legtöbbször mégis olyan korabeli könnyed képmesékben köszönt vissza, mint a Kis Katalin házassága. Élete egyik legjobb alakítását harminckét évesen nyújtotta, a Liliomfi című örökbecsű vígjátékában. Temperamentumához Molière is olyan jól passzolt, hogy Várkonyi Zoltán rá bízta Dandin György, avagy a megcsúfolt férj főszerepét. Akárcsak Őze Lajos, maga is a karakterszerepek mestere volt, ezért rendszerint erős epizódszerepekben számítottak rá a képírók. Persze a színházban más volt a helyzet, hiszen ott vezéregyéniségként tekintettek rá.
Sikerei ellenére, nem tartozott a könnyed zsenik közé. A féktelennek tűnő játékstílus fegyelmezett munka eredménye. Rengeteg szenvedés és küszködés árán jutott el a megvalósításig. Nagyon érdekes egyéniség, és örök gyerek volt. Rettenetesen félt minden előadástól. Próba előtt egy héttel kitört rajta egyfajta pánik, amelynek hatására majdnem meghátrált, mert nem bízott képességeiben. Barátai ilyenkor mindig azt magyarázták neki, hogy igenis jó lesz. Sanyika persze sírt, tombolt, őrjöngött, hogy ő milyen tehetségtelen. Aztán a premiereken kiderült, hogy valóban egy kolosszus. Nem hitt a bohém zsenikről terjesztett rossz hírű vagy irigy legendákban. A fegyelem elkötelezettjeként élt. A filmgyári autó már hatkor reggel ott várta a háza előtt, az olvasópróbák rendszerint délelőtt tíz óra öt perckor kezdődtek, a rádióban pontban délután háromkor indult a felvétel. Thália szentélyében pedig este hét órakor szólalt meg az első gong. Ezért mondogatta, hogy ilyen feszes életmód mellett aligha lehet kicsapongni. A színház villanyvilágításos, motoros forgó színpados korának régi vágású művésze volt a reformkor ízeivel, a vándorszínész ősök derűjével és a mesterségbeli tudásával. Jellegzetesen komédiás alkat, amolyan Arlekin-típus, aki a szabad ég alatt szeretne mókázni. Ezért hitte, hogy bizonyára nagy hasznát vették volna a reneszánsz piacokon. A memoárjaiban a következő sorokat jegyezte le: „Ha szobrász, festőművész nem lehetek, mert az alkotás tehetsége nem adatott meg, csak kis színészi, hát ezt is köszönöm. Ez is jobb a semminél, beérem vele. Igyekszem jól megművelni azt a talajt, amelybe szerepeim magját elvetem, hogy minél pompásabb virágok nőjenek ki belőlük, mert az már tőlem függ.”
Egész élete a látszat és valóság közötti ellentmondásra épült. Akit a világ kövér komédiásnak hitt, belül egy hősszerelmes égő szívét hordta. A pillanat, amelyet a kép rögzít, Pécsi Sándor mosolya, amelyen van valami kedélyes fanyarság is, hiszen nála a mosoly tárgya az ember maga.
