Hiába is keresnénk a maffiafilmekből oly jól ismert utcarészleteket, épületeket — ezeknek a képeknek a szerzője más szemmel láttatja a valóságot: a tárgyak mélyébe, „lelkébe” lát, a lényeget akarja megragadni. Vissza szeretné adni egy-egy pillanat varázsát, azt az élményt, amelyet maga is átél, amikor megleli a neki tetsző formát, színt.

— Minden képet helyzetjelentésként élek meg, amikor reggelenként meglátom a Facebookon az újabbnál újabb felvételeket — mondta Urbán András rendező a kiállítás megnyitóján, majd hozzátette: — Gabriella sajátos városfotóiba bele tudok merülni, együtt tudok utazni velük. Együtt keresem velük azt az egyedi nézőpontot, amely révén nemcsak a látott tárgyat mutatja be újszerűen, hanem önmagáról is elárulja, hogy érez, hogy hol látja helyét a világban.

— A fényképezőgép nekem olyan, mint másnak a mutatóujj: rámutat valamire, pontosabban annak a valaminek egy aprócska részletére. Hát én is erre törekszem. A minimalista és absztrakt stílust szeretem. A vonalak, a különös formák fontosak ugyan, de minden alkotásommal elmesélek egy történetet is — mutatkozott be röviden a topolyai származású Guganovity Gabriella, aki — mivel Újvidéken és Pécsett sem jutott be a képzőművészeti akadémiára — az óvóképző főiskolát végezte el. A véletlen folytán munkát kapott egy budapesti angol nyelvű óvodában, megismerte leendőbeli férjét, a belsőépítész Jimet, majd a pár útja Varsóba vezetett. Gabriella igazából itt találta meg önmagát: megnyert egy fotóművészeti pályázatot, és egyre gyakrabban publikált különféle magazinokban. Tíz évvel ezelőtt költöztek Jim hazájába, New Yorkba. Gabriella férjét egyre inkább érdekelni kezdte a számítógépek világa (informatikus lett), ő pedig az anyaság mellett döntött. Kislányuk, Maja megszületése után a család Illinois államba, Chicago egyik külvárosába költözött. Saint Charles ódon épületei, ám pezsgő, vidékies hangulata immár megfelel mindannyiuk elvárásának, életstílusának. Időközben Gabriella továbbképezte magát, beiratkozott egy chicagói művészeti akadémia fotóművészeti szakára. Eddig két közös tárlata volt Amerikában (Wings art gallery, Gallery 200), és nagyon büszke arra, hogy az első önálló tárlatára éppen szülővárosában, Topolyán került sor. Ez mindenekelőtt a Népkönyvtár igazgatónőjének, P. Náray Évának köszönhető, aki megkülönböztetett figyelemmel kíséri a Topolyáról elszármazottak életútját, pályafutását, s hacsak teheti, vissza-, illetve hazahívja őket egy-egy bemutatkozásra: „Szerte a világban élnek érdekes és ragyogó tehetségű honfitársaink, akik továbbviszik Topolya hírét, megőrzik anyanyelvüket és gyökereiket. Úgy gondolom, kötelességünk megtartani velük a kapcsolatot és visszavárni őket.”

A fotókiállítás júniusban még megtekinthető. Érdemes figyelmet szentelni neki. A művésznő óvatosan, lépésről lépésre vezet be gazdag vizuális világába. Mintha vele együtt szállnánk le a chicagói O’Hara repülőtéren: a magasból még látjuk a világváros fénymilliárdjait, majd földet érve a reklámtáblák fénycsóváival bevilágított sugárutakat, a reggeli ragyogásban csillogó épületóriásokat, a megélénkülő felüljárókat, a lassan kiteljesedő különleges formákat, íveket, vonalakat... Chicagót — topolyai szemmel.