A most elfogadott tudományos feltételezés szerint mintegy 300 000 évvel ezelőtt lett a Homo sapiens az egyetlen domináns emberfaj a bolygón. Nem tudhatjuk azonban, milyen volt a világ abban az időben. Az pedig szintén vitatott kérdés, hogy ezek után most éppen egy új faj kialakulásának az irányába tart-e az evolúciónk. Bizonyos tényezők erre mutatnak, mások éppen az ellenkezőjére.
A Homo sapiens győzött az evolúciós versengésben, és így az egyetlen uralkodó emberi faj lett, de még sincs annyi tudásunk, hogy megjövendöljük, vajon hova vezet ez a fajta evolúció. Vannak olyan elképzelések, feltevések, amelyek szerint a következő 10 000 évben odavezethet az evolúció, hogy hosszabb ideig élünk, magasabbak leszünk, és — nem utolsósorban — tovább zsugorodik az agyunk. A háborús konfliktusok, nukleáris fenyegetések, klímakatasztrófák korában nehéz túlságosan előre gondolkodni az emberiség jövőjéről. Annyit tehetünk, hogy próbálunk alkalmazkodni, ami egyrészt kényszerből vagy spontán megy végbe, másrészt tudatosan is. Az alkalmazkodás egyúttal nem más, mint maga az élet.
Sok szempontból modern emberré váltunk, viszont a szervezetünk és az agyunk szemmel láthatóan nem tudott az általunk megváltoztatott környezethez alkalmazkodni. A szemmel láthatóra rímelő szófordulattal élve a szemünk sem. Ez az oka, hogy ma már jóformán nincs olyan, hogy valakinek ne kellene — ha csak alkalmanként is, de — látást korrigáló lencsét, szemüveget viselnie. Az eddigi evolúció hatása viszont, hogy ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, az kell, hogy a testünk és a szellemünk között valamiféle összhang legyen.
Általánosságban több testi erőkifejtés és kevesebb szellemi kihívás mellett érzi jól magát az ember. Ma már a közvetlen túlélésünk nem azon múlik, hogy milyen gyorsan vagy milyen messzire tudunk futni, milyen nagyot tudunk ugrani, mekkora súlyt tudunk megemelni. Közvetlen túlélésünk attól függ, hogy milyen hatékonyan tudunk együttműködni, hajlandóak és képesek vagyunk-e folyamatosan tanulni, jól tűrjük-e a stresszt. Nem mellékesen az is sokat számít, hogy mennyire vagyunk képesek a rendelkezésre álló modern technológiát biztonságosan működtetni.
De hogyan jutottunk ide, és hova vezethet ez az út? A Tel-avivi Egyetem régészei olyan következtetésre jutottak, hogy a hatalmas és viszonylag könnyen elejthető állatoknak az ősemberek által is elősegített tömeges kihalása után őseinknek egyre találékonyabbá kellett válniuk a túléléshez. Ez vezetett agyméretük megnövekedéséhez. Ha az ősemberek elejtettek egy mamutot, abból egy ideig megéltek. Amikor a nagy testűek kihaltak, kisebb, nehezebben elejthető, fürgébb, óvatosabb állatokat kellett levadászni, ami már összetettebb feladat volt. Okosabbá és gyorsabbá kellett válni, nem utolsósorban az együttműködés különféle formái is kialakultak.
A tudósok szerint az emberi agy az evolúció során a háromszorosára nőtt, maximális kapacitását pedig körülbelül 300 000 évvel ezelőtt érte el. Talán mai szemmel furcsán hangzik, mert rendelkezésünkre áll a felhalmozott tudás, de lehet, hogy valóban a 300 000 évvel ezelőtti ősünk volt a legokosabb, legtalálékonyabb, azóta pedig csak hanyatlunk, elkényelmesedünk.
Végül, hogy kanadai tudósokra is hivatkozzunk, ők olyan következtetésre jutottak, hogy csupán egyetlen molekula lehet az oka annak, hogy az evolúció során okosabbak lettünk például a csirkéknél. Az egyedfejlődés során elvesztettünk egy fehérjefragmenst, ez eredményezte a komplex központi idegrendszerünk kifejlődését. Ezen apró változás nélkül most nem nekünk volna a legnagyobb és legösszetettebb agyunk a gerincesek között. Egészen más irányba fejlődtünk volna. Ez is csak azt mutatja, a jövőt megjósolni lehetetlen. A világ valószínűleg olyan változásokon megy majd keresztül, amelyeket ma még el sem tudunk képzelni.
