Az ukrán—orosz konfliktus kapcsán sokat hivatkozunk az öreg kontinens békéje visszaállításának szükségességére. Egyúttal sajnos azt is megállapíthatjuk, hogy Európa valójában mindig csak rövid ideig volt a béke szigete, mert az országok vagy a nemzetek többnyire hadban álltak egymással.
Az európai uralkodók még annak ellenére is fegyveresen próbáltak érvényt szerezni érdekeiknek, hogy a dinasztikus beházasítások miatt nemritkán közeli rokonságban álltak egymással. Hivatalosan eddig két világháborút jegyez a történelem, és mindkettő Európában robbant ki. Sokan tekintenek úgy a mostani folyamatokra, hogy a harmadik világégés is zajlik már, szintén Európában, csak most éppen nem a szokványos formájában.
A két világégés után olyan jelek mutatkoztak, hogy a tartós béke korszaka jöhet el. Az 1963. évi Élysée-szerződés aláírói igazi történelmi személyiségek voltak. Charles de Gaulle francia köztársasági elnök és Konrad Adenauer német kancellár a II. világháború után Nyugat-Európa stabilitását alapozták meg, és döntő mértékben járultak hozzá ahhoz, hogy az Európai Unió elődszervezeteinek, így például a Közös Piacnak a működése zökkenőmentes legyen.
A németek és a franciák különféle államalakulatai gyakran háborúztak egymással, sokan elestek az értelmetlen harcokban. A két ország ma is az Európai Unió két legnagyobb gazdasága, mely még a közelmúltban, sőt évtizedeken keresztül olajozott tandemként működött. Az idők és a körülmények azonban megváltoztak. Ma ismét ott tartunk, hogy a két ország vezetői nehezen tudják újra megtalálni a közös hangot. Pedig 1984 őszén Kohl kancellár és Mitterrand elnök együtt rótta le kegyeletét az I. világháború alatt Verdunnél elesettek előtt tisztelegve. Mindegy, hogy német volt-e, vagy francia, áldozatként tekintünk rá, erről beszéltek akkor. Az igazi megbékélés, megbocsátás korszaka jön el, azt hihettük.
2015-ben a párizsi merényletek után Angela Merkel és François Hollande közösen gyászolt, gesztusaikkal jelezték az összhang meglétét. A dolgok mostanára megváltoztak. Scholz furcsa mosolya, valamint Macron arckifejezése azt jelzi, valójában teljes az egyetértés, de Franciaország és Németország ma számos kérdésben eltérő utakat követ. Mást gondolnak az atomenergiáról vagy az Európai Unió bővítéséről. A franciák elsősorban az intézményi kérdésekre helyezik a hangsúlyt, a németek pragmatikusabban közelítenek a dolgokhoz.
Talán tisztában vannak a fajsúlyvesztéssel, hogy ma már csak az európai integráció képes számukra súlyt adni a világban. Olyan európai vezetők válhatnak azonban fajsúlyossá, akik készek — nem mellékesen képesek — megőrizni azt a kultúrát és azokat a szellemi gyökereket, amelyek valamennyi európai nemzetet összekötnek, és az európai civilizáció jövőjét vetíthetik előre. Mindeközben Európa ismét a szuperhatalmak geopolitikai ütközőzónájává válik. Az események most felszínre hozzák a gazdasági törésvonalakat. Európa egyfajta kifosztásáról beszélhetünk, mely nyomán egy idő után a jóléti társadalmi modell fenntarthatósága is kérdésessé válhat. A migrációs válságra adott eltérő válaszok pedig alaposan megkérdőjelezik a korábban megtörhetetlennek hitt európai egységet.
Az identitás megőrzését, valamint a civilizációs értékek iránti elkötelezettség egységességét ilyen körülmények között nehéz lesz hosszabb távon is fenntartani.
