Douglas Murray a sikerkönyvében Európa furcsa haláláról ír, egészen pontosan arról, hogy irányítói kollektív öngyilkosságba vezetik. Európa azonban nem egy nap, év vagy évtized alatt jött létre, ezért elpusztítani sem lehet gyorsan. Különösen akkor nem, ha ki-ki elgondolkodik azon, hogy mit jelképez számára Európa, és azon is, hogy önmaga merre tart, hogyan él, és hogy ez jó-e neki.

Európa már nem egyszer meghalt (tehát: nem egyszer feltámadt)

Azt szokás mondani, hogy Európa a zsidó-keresztény hagyomány, az ógörög filozófia, valamint a római jog szilárd talapzatán áll. Ez nem volt mindig így. Ezért bukott meg, hasonlott meg önmagával a Nyugatrómai Birodalom is. A még egységes Római Birodalom hatalmának a csúcsán kezdett amorálissá, sőt, morálellenessé válni, ezt érzékelte Tacitus és Suetonius is, amit jól meg is írt, nem nagyon kerülgetve a forró kását. A morál, mely a hagyományos római társadalom legfőbb értéke volt, elképzelhetetlen mélységekbe zuhant, a kenyér és a cirkusz jóléte oda vezetett, hogy képtelen volt önmagát megvédeni. Mégis mi történt? Hol vannak a burgundok, a vízi- és osztrogótok, a szvévek, a vandálok, a longobárdok, a frankok? Sehol. Nevüket őrzi néhány terület, és nyilván a leszármazottaik is Európában élnek. Mégis szinte minden említett „barbár” nép létezésének egyik szakaszában szükségét érezte, hogy római módra, a rómaiak írástudóival összefogva törvénykönyveket írjon. Ami érték fennmaradt, az tehát az egykori Rómában élte túl a romlás évszázadait. Nem szokták tanítani, viszont a középkori császárok lényegében véve ugyanolyan császároknak képzelték magukat, akár az ókoriak. A kolostorokba visszaszorult írástudók pedig elindultak a kereszténységet nem ismerő emberek közé, és erkölcsöt, tartást, tudást vittek nekik.

Másodjára nagyjából a VII. században halt meg Európa, ekkorra ugyanis a kalózkodás miatt ellehetetlenült a földközi-tengeri kereskedelem, az emberi társadalmak összezártak, és kis közösségben próbálták megszervezni az életüket. Mégis mi történt? Az egyház, főleg a ciszterciták munkája beindította a mezőgazdasági termelés növelését Nyugaton. Bizonyos útvonalak nem is szűntek meg, viszont új jelentőséget kaptak. Amikor már volt felesleg, azaz nem kellett megenni mindent, ami megtermett, a kereskedelem egyre nőtt. A városok életre keltek, és Európa egy minőségileg új útra lépett, sőt, kilépett önmagából, és az egész világra hatással lett, noha gyakran, de nem mindig, szégyenletes módon.

Európa az ógörög filozófiát is elfelejtette, éppen az arabok mentették át azt (akik a kalózkodás fő szervezői voltak), hogy majd az Ibériai-félszigeten számos arabul fennmaradó művet visszafordítsanak az akkori spanyolra, majd latinra, hogy az itáliai, nagy filológus latinisták és az ógörögöt újból megtanulók felfedezzék és közreadják mindazt, amit lehetett, illetve amiről Európa már egyszer lemondott. Így lettek meg(mentve) Platón művei, Arisztotelész legtöbb írása, hogy csak a leghíresebbeket említsük. Platón és Arisztotelész tanulmányozásakor hol az egyiket, hol a másikat helyezték előtérbe, de ami a legfőbb, újból lehetett őket olvasni. Tehát ami ért valamit, az meg is maradt, persze sok minden elveszett, viszont a lényeg nem.

Európa viszonya a keresztényekhez többször is ellenséges volt. A római időkben üldözték őket, körülbelül két-három évszázadig — a szó szoros értelmében — földalatti mozgalom voltak, és azok, akiket elfogtak a hatóságok, sokszor válogatott kínzásokban haltak meg. A kereszténység mégis megmaradt. Aztán az újkor hajnalán, amikor a nyugati egyház elhagyta tanításának lényegét, újból feltámadt, és a reformáció végül azt is elérte, hogy a katolikus egyház is megváltozzon, hogy a belső kritikákat is méltányolja, illetve „nyisson” a nép felé. Nem hiszem, hogy a kereszténységet olyan könnyen el lehetne tüntetni, még kevésbé azt az életmódot, a zsidó-keresztényt, amelynek alapján ma Európában a többség él.

Európa a világháborúkban is meghalt. Ezek sokkjai eljuttatták az európai országokat ahhoz a felismeréshez, hogy nem akarnak többé egymás ellen harcolni. Most a vezető politikusaik készülnek meggyilkolni Európát. A fentiek alapján nem hiszem, hogy sikerülhet nekik. Egyszerűen logikátlan, hogy a polgárok mindent feladjanak csak azért, mert „azok ott, fenn” ezt hirdetik. A mai garnitúra Európát gyilkolja, viszont nem marad sokáig hatalmon, mert egyrészt a másik fél egyre hangosabb, másrészt meg az emberek általában tudnak gondolkodni, ha saját jólétükről van szó. Egyszóval: ha a migráció hatásai tapasztalattá érlelődnek, mindegy lesz, mint mond Juncker vagy bárki más, aki a betelepítés pártján áll.

„Ahol nincsenek sírok, nincs feltámadás”

Kétségtelen, hogy Európa jelenleg válságban van, és hogy számos betegség kikezdte. A mai Európa létrejöttében oroszlánrészük volt azoknak, akik az egyén szabadságjogaiért harcoltak a maguk eszközével, azaz többnyire csak írtak. Az egyén szabadsága hatalmas vívmány, ám a liberális gondolkodást manapság számos vadhajtás jellemzi, és az önsorsrontás egyik szinonimája lett. Miután minden európai állam jogrendszerébe beépült a szabadságjogok rendszere, a liberális gondolatkör valójában teljesítette a küldetését. Győzött. Mégis, ma az önmagukat liberálisoknak nevezők elkezdtek polgárpukkasztással és extrém dolgok pártfogásával, propagálásával foglalkozni (homoszexualitás, drogok legalizálása, az abortusz kérdése, a vallási szimbólumok eltüntetése). Ráadásul a propagált gazdasági modell minden, csak nem fenntartható. Az egykori liberálisok tisztelhető gondolkodók voltak, a jó államról, a szabadságról értekeztek. Ma a szabadosság dicsőítése folyik, és ennek meg kell halnia, hogy az egészséges, építő gondolatok újra régi fényükben tündököljenek.

Az európai kultúrában a munkának különös szerep jutott. Kezdetben a felemelkedés egyik eszköze volt, az államok, illetve az egyének szintjén is. Ma is megcsodáljuk a középkori céhmesterek minőségi termékeit. Viszont az iparosodás megjelenésével létrejött a tömeges munkásság is, a munka pedig, amely felemel, elveszett. Helyette egyre szaporodtak az olyan tevékenységek, amelyek megaláznak. Nyugat-Európában, a gyarmattartó birodalmak térségében, ezt a kérdést az egykori gyarmatok lakosaival próbálták megoldani. Az alantas munkát nekik hagyták, de még így is volt, aki feljebb jutott, ráadásul az alávalónak tekintett tevékenységek sora egyre gyarapodott — a fizikai munka, az öregek gondozása, a kórházi ápoló mind ebbe a kategóriába került —, és a folyamat eddig megállíthatatlannak bizonyult. Európa olyan, mint egy drogos, aki még több kábítószert, azaz munkaerőt kíván. A kérdés újabb csavart kapott azáltal, hogy a kétkeresős családmodell felváltotta az egykeresőst, így a nő és a férfi egyaránt agyondolgozhatja magát a több pénzt (ám stresszt is) kínáló munkahelyeken, miközben egyre nehezebb „megugrani” a házasodás és a gyermekvállalás szintjét. Hát csoda, hogy Nyugaton nem mernek, sőt, nem akarnak gyermekeket? Ennek a most fennálló gyermek- és családellenes rendszernek is halnia kell.

(Folytatjuk)