Esete válogatja

Esete válogatja

Úgy tanultuk, hogy a család szent és sérthetetlen, hogy annak minden tagja összhangban dolgozik azért, hogy a közösségben mindenki boldog, elégedett legyen.

A család a társadalom legkisebb, de legjelentősebb része — szól a tudományos definíció —, ám minderre gyakran rácáfol az élet. A középkorú beszélgetőtársam szerint ezt is esete válogatja, azaz minden család a maga módján egy történet.

 

— Már nem emlékszem, hol olvastam, de megjegyeztem egy közismert, fiatalon elhunyt színész megállapítását, mely szerint a szeretet, a bizalom és a barátság, életünk legnemesebb elemei ingyenesek, ezért is halnak ki a mai világban — kezd az asszony szavait megválogatva mesélni. — Meg kellett érnem hatvan évet, hogy rájöjjek, a színész szavai jószerével minden közösségre vonatkoztathatóak, még a családra is. Sőt! Mindazok, akik életük folyamán az enyéimhez hasonló helyzeteken vergődték át magukat, meg tudják érteni a történetemet. Ketten vagyunk testvérek, van egy hat évvel fiatalabb húgom, akivel — a jelentős korkülönbség ellenére — mindig jól megvoltunk egymással. A szüleink szakmunkásként dolgozták le az életüket, mindketten elérték a nyugdíjkort, és sajnos már el is költöztek az élők sorából. És ez volt az a pont, amikor a húgom, akinek a szeretetére, megértésére mindig számítottam, hátat fordított.

A szüleink nagyon rendes, szorgalmas emberek voltak, apám egy picit talán modernebb, haladóbb felfogású volt anyunál, és nagyon szépen éltünk. Én mindig jogász szerettem volna lenni, a középiskola befejezése után azonban a család úgy döntött, hogy jobb választás lesz a kereskedelmi főiskola, mely abban az időben még létezett. Beiratkoztam, de az első év végén közúti balesetben súlyosan megsérültem. Műtéten estem át, utána hosszan tartó rehabilitációra volt szükségem, így jócskán lemaradtam a vizsgákkal. Kerekesszékbe kényszerültem egy ideig, és ez is gátolt abban, hogy rendszeresen járjak az előadásokra. A kétéves főiskola befejezéséhez négy évre volt szükségem, és az a legszomorúbb, hogy egyetlen napot sem dolgoztam a szakmámban. Elhagytam ugyan a kerekesszéket, de mozgássérült maradtam. Ennek ellenére férjhez mentem, noha a családom — különösen a húgom — nem fogadta el a páromat. De mi jól megvoltunk, csak apám megértésére számíthattam. Szültem két gyereket, és apósomék felajánlották, hogy lakjunk a családi házuk emeleti részén. Van egy lányuk is, aki mintegy negyven éve Svájcban él, gyereke nincs, egyértelmű volt, hogy a ház a férjemé lesz, hiszen mi gondoskodunk a szülőkről.

Közben a húgom is egyetemista lett, Belgrádban rögtön a diplomázás után elhelyezkedett. Én mindenáron hasznossá akartam tenni magam, a szüleim udvarában volt egy kis, utcára nyíló üzlethelyiség, ahol egy pici varrodát kezdtem működtetni. Apró javításokat, egyszerű szolgáltatásokat nyújtottam, és valamennyi pénzt is hoztam a házhoz. Előbb az anyám halt meg, elég hosszú betegség után. Az ápolásból is kivettem a részem, napközben majdnem mindig én voltam az ügyeletes, hiszen az üzletem is ott volt, nem esett nehezemre. A húgom közben dolgozott, pezsgő társasági életet élt, évente járt külföldre nyaralni, mert a keresetét nem vették el tőle a szüleink. Igaz, időnként ajándékozott a gyerekeimnek ezt-azt, mert ő nem ment férjhez. Anya halála után apám azt mondta, a családi ház a húgomé lesz, nekem pedig egy jelentősebb összeget adott, melyből szépen felújítottuk apósoméknál az emeletet.

A férjem szülei egymás után haltak meg, alig volt egy év a két temetés között. Természetesen mi gondoztuk, majd temettük el őket, de azt nem tudtuk, hogy arról sosem készült hivatalos irat, hogy a ház emeleti része a miénk. A férjem nővére a szülei temetésére nem jött haza, de a hagyatéki tárgyalásra ideért, és majdnem az utcára kerültünk. Valahogy átvészeltük a helyzetet, és meg voltam győződve arról, hogy az én családomban ilyesmi sosem fordulhat elő. És akkor apa hirtelen meghalt. Mi abban az időben fizettük ki az emeletet a sógornőmnek, és mondtam a húgomnak, hogy vállaljon kezességet értem, kölcsönt veszek fel uzsorakamatra, hogy fele-fele arányban viseljük a temetési költségeket. Ekkor szembesített minden eddigi sérelmével: hogy én sokkal többet kaptam a szüleinktől, mint ő; hogy ő azért nem ment férjhez, hogy a szüleink ne maradjanak egyedül; hogy télikabátot vett a gyerekeimnek; hogy a fiamnak ingyen tartott matekórákat… Belebetegedtem a felhánytorgatásba, de főleg abba, hogy mennyire gyűlöl a testvérem! Szörnyű érzés volt a felismerés, de még szomorúbb a folytatás, hiszen egyszerűen nem hajlandó beszélni velem. Harmadik éve, hogy meghalt az apánk, de azóta még át nem lépte a küszöbömet. A kis varrodából kirakta a holmimat, mert az a helyiség is az övé. Most bizonyára úgy tűnik, mintha a történet lényege számomra az volna, hogy anyagi kárt szenvedtem. Higgye el, mindent odaadnék a húgomnak, még a kapzsi sógornőmnek is, ha egyetlen pillanatra érezném, hogy egy családba tartozunk. De úgy látszik, mára már kihaltak a családokat összetartó emberi érzések.


A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Esete válogatja
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.11.07.
  • LXXIV. évfolyam 44. szám
Esete válogatja
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.10.31.
  • LXXIV. évfolyam 43. szám
Facebook

Támogatóink