Erőszak a családban

Erőszak a családban

Az erőszaknak rengeteg megnyilvánulási formája van, de egészen biztos, hogy a legszomorúbb, legérthetetlenebb az, amelyik családon belül történik.

Felfoghatatlan, annál is inkább, mert a legostobább ember is elsősorban azokat óvja, akikhez közel áll, akikhez tartozik. A hetvenéves asszony erre azt válaszolja, a legintelligensebb ember is képes az erőszakra, talán még hatványozottabban, rafináltabb módszerekkel is, mint más.

 

— Egyetlen gyermekem van, őt is rendkívül körülményesen szültem, majd óvtam, kényeztettem és imádtam — mondja, mintha valamilyen mindennapi eseményt mesélne. — Hála istennek, még mindig normális vagyok, és ezt most csak azért jegyzem meg, hogy ne gondolja, kitaláltam a dolgokat. Látja a csuklóm felett ezeket a foltokat? Igaz, nem játszanak már annyi színben, mint néhány nappal ezelőtt, de így is látszik, hogy szíjjal volt odakötve, ez alkalommal a radiátorhoz. Sohasem gondoltam, hogy öregségemre ilyen életem lesz, amilyen. De most sem azért akartam magával beszélgetni, hogy bárki segítségét kérjem, még csak azt sem akarom, hogy az olvasók szánakozzanak rajtam, mert ez nem hiányzik. Nekem ez a sorsom, az életem értelme mindig az egyetlen gyermekem volt, és az még ma is. De úgy éreztem, ki kell beszélnem a dolgokat, utána talán majd egy kicsit könnyebb lesz, és győzöm majd erővel, míg a végére nem érek.

Középosztálybeli, sokgyermekes családban születtem, a négy gyerek és a két nagymama eltartásáról csupán az apám gondoskodott, anyám mindig „csak” háziasszony volt. Fiatalkoromban sokat betegeskedtem, és nem számítottam különösebben szemrevalónak sem. Az apai nagymama kedvence voltam, ő gyakran mondogatta: Ne félj, eljön majd a te párod is. Az a fontos, hogy felismerd, akkor neked is normális házaséleted lesz. A helyi szövetkezetben kaptam könyvelői munkát, ott ismerkedtem meg a férjemmel, aki elvált emberként egyedül élt a kisiskolás lányával. A végtelenül csöndes, mosolygós természete miatt sokan szerették, a munkahelyén agytrösztnek tartották, ő volt ugyanis abban az időben az egyetlen egyetemi végzettségű közgazdász. Több mint két évig méregettük egymást, és végül is összeházasodtunk. A kislányát is magával hozta, akivel viszont nem tudtam normális kapcsolatot teremteni. A férjem egykori felesége — hogy bosszantson bennünket — hetente találkozott a kislánnyal, noha míg a férjemmel meg nem esküdtünk, nem kérte a láthatást, alig ismerte a gyereket. Elfogadtuk a helyzetet, és abban reménykedtem, hogy majd én is szülök, és akkor minden más lesz. De nem maradtam terhes. Következtek a vég nélküli vizsgálatok, mígnem hét év múlva áldott állapotba kerültem, és megszültem a lányomat. A férjem lánya akkor fejezte be az általános iskolát.

Őszintén mondom, a kicsi teljesen megváltoztatott. Minden időmet, türelmemet, szeretetemet neki szenteltem — és a férjem ezt sosem vetette a szememre. Még akkor sem haragudott, amikor javasoltam, hogy engedjük el a lányát az anyjához — ezt szerette volna ugyanis, mert biztosan az idegeire ment a baba, továbbá fájlalta, hogy őt elhanyagoltam. Elköltözött, és három év múlva hirtelen meghalt. Sokáig úgy éreztem, én vagyok a hibás, szakemberhez is jártam, hogy segítsen átvészelni a krízist. Azt hiszem, anyósomat az ég küldte hozzánk büntetésként. Sosem fogadott el engem, de mivel az volt a kívánsága, hogy a fiához költözzön, nálunk volt a haláláig. És mert én is dolgoztam, a lányom nevelése részben az ő feladata volt. Ennek pedig meg is lett az eredménye: ahogy nőtt, a lányom úgy fordult el tőlem. Azt hiszem, igazából senkit sem szeretett, és már sokszor a szemembe mondta: tudja, hogy boszorkány vagyok, a nővére is miattam halt meg. Amikor a férjem meghalt, anyósom még élt egy ideig, és ez alatt az idő alatt — úgy érzem — befejezte a „munkáját”. A lányom valósággal utált engem.

Ketten maradtunk a házban, ő elvégezte az egyetemet, de a kapcsolatunkat nem sikerült rendezni. Amikor rokkantnyugdíjas lettem, akkor kezdődtek az igazi gondok. Nem tudta elviselni, hogy mindig otthon vagyok. Eleinte csak szemtelen, durva volt velem, idővel aztán — ha nagyon feldühödött — földhöz vágta, ami a keze ügyébe került. Később azonban már attól sem riadt vissza, hogy engem vegyen célba. Rengetegszer próbáltam vele beszélni. Sosem sírtam, nem szidtam, és sohasem panaszkodtam, még a szomszédoknak sem. Amikor pedig már vert, akkor sem kértem segítséget senkitől, mert úgy éreztem, így fizetem ki a tettem árát — vagyis azt, hogy miattam halt meg a férjem lánya. Néha párbeszédbe elegyedek az égiekkel, kérem őket, hogy szabjanak határt a szenvedéseimnek, de egyelőre nincs válasz. Megpróbáltam már elmenni otthonról, de a lányom mindig megtalál, és ilyenkor meg is büntet, amiért el akartam hagyni. Furcsa módon, ha eljön hozzánk valaki, amire egyébként ritkán van példa, olyan kedves, figyelmes velem, mint a legnemesebb szívű gyerek. Mondják is, milyen szerencsém van. Igen — válaszolom ilyenkor, miközben nyelek egy nagyot —, nálunk ismeretlen fogalom a családon belüli erőszak.


A nyitókép illusztráció

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Erőszak a családban
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.06.14.
  • LXXIV. évfolyam 23. szám
Erőszak a családban
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.06.05.
  • LXXIV. évfolyam 22. szám
Facebook

Támogatóink