Johnny Depp indított, magához képest sajnos egy gyengécske filmmel. A Jeanne Du Barry — A szerető című film egy picit megmaradt a felszínen, ám a fesztiválon bőven lehetett találni jó filmeket, hiszen több mint száz közül válogathattunk, a fesztivál visszatérő közönsége számára már jól ismert kategóriákban. Az idén is voltak magyar filmek, a legfrissebb alkotások közül szemeztek a szelektorok, a válogatás véleményem szerint lehetett volna erősebb is, mert kerültek be gyengébb, limonádébb filmek is. Kiemelkedő alkotás a sorban a Blokád című, történelmi tényeket feldolgozó film, melyet Tősér Ádám rendezett.

A Párhuzamok és Ütközések kategóriában a Citizen Saint nyerte el a fesztivál díját, a főprogram különdíjait a Club Zero és a görög Inside című film érdemelte ki. A legjobb rendezés díja Császi Ádám zsebébe vándorolt, a Háromezer számozott darab című filmért. A kritikusok elismerését és a fesztivál fődíját, az Arany Torony díjat a Tűzpiros égbolt című film nyerte, melyet Christian Petzold rendezett. A döntéssel teljes mértékben egyetértek, egy igazi mozis élményben volt részünk, ahol már az első néhány percben megteremtődik egy különleges hangulat. Ehhez nagyon ért Petzold és a stáb, az előző filmjében, az Undine-ben (szintén láthattuk Palicson) is hasonló érzésekkel léptem ki a moziból, az első perctől visz magával a történet, a miliő és az a furcsa, megmagyarázhatatlan hangulat.

Több moziban folytak a vetítések, az Eurocinema, az Abbázia, a Lifka Sándor Art Mozi és a Nyári Színpad vásznát foglalták le a fesztivál napjaira az európai filmesek. A forró nyári napról jó volt bemenekülni a jól lehűtött mozikba.

A sok film között két magyar alkotás is kiemelkedő volt számomra, s ezt jó aránynak tartom. Az egyik a már említett Blokád, a másik pedig a Háromezer számozott darab, mely a versenyprogram része volt, és Császi Ádám el is nyerte érte a rendezői fődíjat. A filmet mindenkinek csak ajánlani tudom. Végre egy új szín, új hang, új képi megjelenítés. Nem mindig tudjuk eldönteni, hogy a jelenet első percében színházat látunk-e, vagy egy hétköznapi jelenetet. Arról nem is beszélve, hogy mindez fikció, hiszen mégiscsak egy filmet nézünk. Az operatőri munka is egészen kiemelkedő.

Még egy alkotást említenék, ajánlanék, ez pedig Wim Wenders filmje, mely igen megosztó volt, sokak érezték unalmasnak. Joggal, de éppen ez a mindennapi unalom az, ami számomra élvezhető volt. A monotonitás, a japán hétköznapok, az, amiről a Perfect Days szólt. Azt hivatott bemutatni, hogyan lehet úgy tökéletes minden napunk, hogy semmi világmegváltó nem történik. Azaz lehet, éppen az volt egy életet megváltoztató döntés, amikor főszereplőnk úgy döntött, hogy inkább nyilvános WC-k takarításával foglalkozna, kiszakadva a (valószínűleg) gazdag család támogató pénztárcája mellől. Ébredés, szakállvágás, a növények locsolása, aztán egy kávé az automatából, egy régi kazetta a lejátszóba, s indulás a munkába. S ebbe a monoton, de boldog életbe csöppennek be a mellékszereplők. Különösebb csavar nincs a filmben, nem esik le az állunk, de lehet, hogy utána (legalábbis egy ideig) elkezdjük észrevenni az apró dolgokat. A zárójelenet s a főszerepet játszó Jakuso Kódzsi arcjátéka egészen zseniális.