Ezen a télen hamar leesett az első hó. Nagy, hízott pelyhekben esett, puhán és fehéren.
Pici, a kétarasznyi kisfenyő még aludt. Mire felébredt, ruhácskáján észrevette azt a fehér micsodát, amiről nem tudta, hogy micsoda. Hideg volt egy kicsit, de szép és csillogó!
Pici lucfenyő volt, fenn állt a Városon, a Deák-kút alatt. Körülötte állt az egész nagy fenyőcsalád, lucfenyők, a rokonok: az erdei fenyők, a páváskodó ezüstfenyők, a tiszafák. Távolabb álldogáltak a többiek: a tölgyek, a bükk, a gyertyán és a cser.
Tőle alig fél fahossznyira egy nagyobb, idősebb fenyő figyelte a szürke eget. Szép volt és karcsú az idegen, ám a saját törzséből való. A többiek Sudárnak szólították! Távolabb, a tisztás szélén laktak a vörös fenyők, erdei fenyőóriások.
Sudár észrevette, hogy Pici felébredt. Megszólította.
- Hogy aludtál, kisöreg?
- Jól, jól köszönöm - udvariaskodott Pici.
Kikandikált Sudár válla fölött a tisztás felé, és azonnal feltűnt neki, hogy ma mindenki olyan furcsán ünnepélyes.
- Milyen nap van ma? - kérdezte kíváncsian Sudártól.
- Ma van karácsony ünnepe - volt a válasz.
- Az meg micsoda? - érdeklődött tovább.
- Én sem tudom - felelte Sudár.
A tisztás szélén az egyik erdei fenyőóriás elnevette magát. Hangja mély búgással gurult át az erdőn.
- Elmesélem nektek. Én már sok dolgot láttam, és tudom, hogy mi az a karácsony.
A többi fa elhallgatott. Némán figyeltek az erdei fenyőre, aki halkabbra fogta a hangját, és mesélni kezdett:
- Lent a völgyben nagy, kocka alakú kőtömbök állnak. Azok a házak. Ahol sok ház áll egymás mellett: az a város. Nagy, magas oszlopokon szentjánosbogarak ülnek a házak között, ők világítanak. A városban, a házak belsejében élnek és laknak az emberek. Két lábon járnak, és a fejük alatt a vállukból két ág nőtt ki, az a kezük. Tavasszal elszórják a szemetet a fák között, nyáron letörik az ágakat, ősszel gyantát csapolnak kis cserepekbe. Ilyenkor, amikor a hó esik, az emberek vastag bundát húznak, meleg csizmát, mert fáznak. Ha karácsony ideje közeleg,
vállukra emelik a csillogó fejű baltát, hónuk alá szorítják a boszorkányfogas, harapós fűrészt, és kijönnek ide közénk.
A nyúlánk, szép és karcsú fiatalját kivágják, elviszik magukkal a házaikba, ott feldíszítik őket, cukrot és aranyozott diót aggatnak a fára. Énekelnek és örülnek, színes szalagokkal átkötött ajándékot adnak egymásnak. Hát ez a karácsony! A szeretet és az ajándékozás ünnepe.
- Ez csudaszép lehet - súgta Pici Sudárnak.
Az öreg fenyő nem szól többet - halkan szuszogott. A többiek semmit sem kérdeztek, álltak némán, meglepetten gondolkodtak. Valahol - nem messze - megzörrent egy-egy bokor, és ezzel együtt furcsa, ismeretlen hangok szálltak a tisztásra, lopództak be a fenyők közé! Az öreg fenyő felriadt a szundikálásból, és rémülten súgta a többi fának:
- Most figyeljetek, ezek az emberek!
És az emberek kiválasztottak pár fenyőt - köztük Sudárt is -, ezeket kivágták és elvitték magukkal. Pici megfigyelte azokat a furcsa nagy valamiket, amiben az emberek jártak. Vastagon és sárosan tapadt rá a hó. A furcsa valamik folytatását is látta, de attól feljebb már nem tudta meglesni őket. Ahhoz pici volt és csenevész, azok meg túlságosan is hatalmasak.
Elmentek az emberek - egyedül maradtak végre a fenyők. Némelyikük a párját gyászolta, Pici azonban nem siratott senkit. Sudárt sem. Megérezte, hogy ennek így kellett lennie. Az ember hatalmas és felséges, így mondta az öreg fenyő - jutott az eszébe.
A tölgyek, bükkök és a cser halkan dúdolni kezdtek egy számára ismeretlen dalt. ,,Oh, gyönyörű, szép, csodálatos éj...'' Lassan a többiek is átvették a dallamot, együtt énekelt az erdő minden fája. A szürke ég erszénye újra kinyílt, és a hó csak hullt, hullt Pici vállára. Csillogó fehér ruhát borított rá! Arra lett figyelmes, hogy a többiek körülötte táncolnak és örülnek. Azt a furcsán szép éneket dalolják:
- Oh, gyönyörű, szép, csodálatos éj...