,,Drága aranylakodalmasok! Áldott lelketek képe, mely szívünkben ragyog, Isten kegyelméből viruljon e napon. Valahányszor látjuk erényes életeteket, egy-egy bátor lépést ad ez nekünk, gyermekeiteknek. Buzdító szavaitok úgy hullnak lelkünkre, mint éjjeli harmat a kiszáradt fűre. Szívetek szeretetét sokszor átéreztük, mint virág a napfényben, nála melegedtünk. Jutalmazzon meg jóságotokért az ég, drága Miasszonyunk szeretetében éljetek! Adjon a jó Isten még sok-sok évet, erényes életetekért mennyei babért! De szívünknek van egy kis melegágya, melyben kinyílott a szeretet és a hála. E két szép virág ott honol lelkünkben, csokorba kötve ezt küldjük nektek sietve. Isten éltessen benneteket!
Ekképpen köszöntötte fel a család november 18-án a házasságuk 50. évfordulóját ünneplő Sipos Andrást és Katalint a kishegyesi Szent Anna-templomban megtartott hálaadó mise végén, miután Brasnyó Ferenc plébános megáldotta az aranylakodalmasokat és a szép számban összegyűlt ünneplőket. Nem tagadom, hogy a megható szertartás és rendhagyó köszöntő is megragadta a figyelmemet, de végső elhatározásomban, hogy ,,na, erről írni kell mégis inkább az a bizonyos kerek szám volt a mérvadó. Az ötven év. A fél évszázad. A fél emberöltő. Bárhogy is nevezzük, az bizony nagy idő ebben az elembertelenedett korban. S a Sipos házaspár életútja - noha úgy tűnik, semmi rendhagyó sincs benne - számomra mégis példaértékű. Ha nem másért, hát azért, hogy NEKIK sikerült megélniük.
András... Katalin... Még a naptárban is közel áll egymáshoz a két név. Mégis, hogy történt a találkozás? Mikor látták meg egymásban az ,,å AZ, akivel leélném az egész életemet? Persze visszakanyarodtunk azért egy kicsit az időben...
András bácsi 1933-ban született Kishegyesen. Vészjósló időket jeleztek már akkor a történelmi szelek, hát bizonyára nem lehetett vidám gyermekkora, de bárhogy is faggatom, csűröm-csavarom a szót, nem elégedetlenkedik a sorsával.
- Napszámos szülők gyermekeként nőttem fel, így hát korán beleszoktam a munkába. Hetedikes koromtól már kapálni jártam az upravára. Akkor így hívták a szövetkezetet. Vasárnap délután összeszedtek bennünket lovas kocsival, kivittek bennünket az állami birtokra, hétfőn hajnalban elkezdtünk dolgozni, szombaton megkaptuk a fizetést, aztán jöhettünk haza. Kitanulhattam volna éppenséggel bognárnak is, de akkor Topolyára kellett volna iskolába mennem. Nem volt nekem arra időm... - mondja András bácsi, aki köztudomásúan szűkszavú ember, de most a kedvemért megered a nyelve. Csodálkozik is rajta Kati néni, vele ötven év alatt nem beszélt ennyit, jegyzi meg.
Tovább szövődik hát a történet fonala. Afelől tudakozódom, mi raktározódott vajon el egy tizenéves fiú lelkében a háborús évekből, de hál Istennek, nem sok rémmesét hallok, csak egy tüdőgyulladás emléke elevenedik fel 1941 tavaszáról.
- A szomszédban bunkózták a falat, s hát erőlködtem én is. Leizzadtam, megszomjaztam, s elszaladtam az artézi kútra vízért. Jól meghúztam, oszt behegedült a tüdőm... - így András bácsi, mire Kati néni:
- Azért mégis elment megnézni a huszárok bevonulását a Nagyutcán.
Hát nem, azt az eseményt nem lehetett kihagyni, mosolyog a ,,tettes. Jól is indultak a dolgok, a szülők például a közeli Sokolacon kaptak négy kvadrát földet, de aztán ahogy jött, úgy el is ment az ,,ajándék. Bele se vághatták a kapát, jöttek a partizánok, és visszavettek mindent. Csak jóval később, 56 után részesültek a földosztásból megint, akkor négy hold jutott a családnak. No, nem volt ez olyan nagy darab, hogy rögtön meggazdagodott volna tőle az ember. A szegényebbike húzta továbbra is az igát, mint addig.
- 1953-ban berukkoltam Dubrovnikban a tengerészgyalogsághoz, de azért jó sorom volt, mert a három hónapig tartó újonckiképzés után a konyhára kerültem szakácsnak.
- Ezért nem szeret itthon főzni - veti közbe Kati néni, de András bácsi derűsen hárítja el a támadást, hiszen mint családfenntartónak volt neki ennél sokkal fontosabb dolga ötven éven át. A kapáról a kaszára váltott, majd a cséplőgép mellé állt, aztán jött a kukoricatörés, később idénymunkásként dolgozott a cukorgyárban, a téglagyárban, a szövetkezetben jószággondozó meg traktorista volt, de ismeri a kenderkötés titkát is. Éjjeliőrként vonult nyugdíjba 1990-ben.
Kati néni egy topolyai tanyán látta meg a napvilágot 1935-ben. Sajnos, a harmonikus, boldog családi életet nem ismerhette meg, mert pár hónapos korában édesapja elhagyta őket, s attól kezdve igen vigasztalan napok köszöntöttek édesanyjára és rája. Hánykolódtak a sors tengerén, egyszer itt, egyszer ott húzva meg magukat, mígnem 49-ben Kishegyesen egy nagybácsi befogadta őket.
- Korán meg kellett tanulnom, mi a nincs, de beletörődve, alázattal küzdöttem tovább. Igaz, csak két elemim van, de megáldott az Isten egészséggel, két munkás kézzel. Tizennégy évesen már cséplőgép mellett dolgoztam...
A Nagyutcán sétálva szemelték ki egymást a fiatalok, aztán egy bálban ismerkedtek meg közelebbről. Az udvarlás nem tartott sokáig, mert András bácsi közben berukkolt.
- Vársz? Várlak - súgtuk, írogattuk egymásnak, noha kiderítettem: akkor még egy topolyai lánynak is vitte a postás a leveleket. Nem tudom, ki volt, mi volt, nem is érdekel... - hessegeti el a múltat Kati néni, András bácsi pedig bevallja, bizony éjjeli muzsikával kellett kiengesztelnie szíve választottját.
1956 nyárutóján megtartották az eljegyzést (,,Istenem, édesanyám egy párnát adott el, hogy legyen új ruhám - fűzi hozzá Kati néni könnybe lábadt szemekkel), november 18-án pedig a lakodalmat.
- Egy telet édesanyámmal együtt házbérben laktunk, aztán ő férjhez ment Verbászra, mi pedig tavaszkor beálltunk vályogot verni a topolyai téglagyárba. Kukoricatörésre jöttünk haza. A következő év nyarán kihurcolkodtunk a nagyistállóhoz, mert ott kaptunk lakást, állást is. András gulyás, kanász volt, én meg birkákat, hízókat neveltem, hogy meglegyen a házra való. 1958-ban megszületett Katalin lányunk, 59-ben pedig Erzsébet. 1960-ban pedig a Fruška gora utcában, a temetőnél beköltöztünk az első, magunk csinálta kis fészkünkbe. Több mint húsz évig laktunk ott. Aztán 1981-ben elölről kezdtünk mindent. Erzsi lányom és Péter vejem ekkor költöztek át Topolyáról Kishegyesre, ekkor vállaltam el Csilla unokám felügyeletét, így hát közelebb kellett kerülnünk egymáshoz. ,,Nekem csak a fele kell, mondta a vejem, amikor meglátta a Krivaj partján ezt a telket. ,,Nekem meg csak a sarka, mondtam én. Hát így építettük egymás mellé a két házat... - emlékezik Kati néni.
- Hogy mi tartott össze bennünket? A család. Katinak és Lászlónak megszületett Ildikó lányuk és Laci fiúk, Erzsiéknél Csilla és Beáta. Aztán nőnek már a dédunokák is: Lilla, Réka, Edina...
Igen, ez egy ,,lánygyártó cég, nevetnek mindketten, de büszkén hozzáfűzik: várjuk csak ki a végét! Még tíz évért fohászkodtak a templomban. Ez idő alatt fordulhat ám a kocka!
Advent első vasárnapja van. Békés, csendes. Elmúlt a nagy sürgés-forgás, ünneplés, jövés-menés, ami novemberben igen jellemző a Sipos házaspárra, merthogy a hagyományok szerint a család mindig együtt ünnepli a névnapokat, születésnapokat.
- Amióta a tata gyengélkedik a szívére, semmi jószágot nem tartunk. Malacot se veszünk, mondtam, nem kell az a nagy felhajtás a disznótor körül, úgysem eszünk mi már annyit, meg nem is szabad, de aztán a tata leintett, hogy: márpedig malacot venni kell. Akkor kaptam észbe, hohó, hát itt valami készül... Te, ha hiszed, ha nem, én jobban éreztem magam az aranylakodalmunkon, mint azon az elsőn!
Elröppent az ötven év, mint az öt perc. Persze azért a súlyát érzik a vállak, a derék, a gerinc, a láb, a szív, de... ezt így rendelte a sors. ,,Azért egy picivel több meghittséget, gyengédséget is oszthatott volna, s kevesebb munkát - talán, súgja Kati néni, de ha kellene, azért mégis, ugyanígy újrakezdené.