Engem életre ítéltek

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

Engem életre ítéltek

A politikus asszony napjainkbanA Vajdasági Magyar Szövetség zentai szervezetének vendége volt Wittner Mária 1956-os halálraítélt, a Fidesz országgyűlési képviselője. A neves politikus asszonnyal az ötvenegy évvel ezelőtti eseményekről, a nemzet akkori reményeiről és fájdalmairól, a rettenete...

A politikus asszony napjainkban

A Vajdasági Magyar Szövetség zentai szervezetének vendége volt Wittner Mária 1956-os halálraítélt, a Fidesz országgyűlési képviselője. A neves politikus asszonnyal az ötvenegy évvel ezelőtti eseményekről, a nemzet akkori reményeiről és fájdalmairól, a rettenetes vereségről, a megtorlásról, valamint hétköznapjaink forradalmáról Pataki Tibor történelemtanár beszélgetett.
Wittner Mária életrajzából tudjuk: édesapját nem ismerte, anyja dajkaságba adta, kétéves korában a karmelita rend vette gondozásba. A gimnáziumot félbehagyta, 1955-ben fia született, egyedül nevelte. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc idején a Rádió ostroma közben csatlakozott a felkelőkhöz. A történések közepette ismerkedett meg Havrila Béláné Sticker Katalinnal. A november 4-ei szovjet támadásban megsebesült, a Péterfy Sándor utcai kórházba került. Amikor kijött, nem találta társait. Megpróbálta elhagyni Magyarországot, letartóztatták, de hamarosan elengedték. Az indoklás akkor még az volt, hogy a kezdet, amelyben ő is részt vett, forradalomnak számít, csak az oroszok bejövetele után kell ellenforradalomról beszélni. Sikerült Ausztriába szöknie, de pár hét után, mivel a gyermeke itthon maradt, visszatért, és segédmunkásként tartotta fenn magát. 1957. július 16-án ismét elvitték, egy év múlva első fokon kimondták rá a halálbüntetést. A másodfokú bíróság azonban 1959 február 24-én életfogytiglanra változtatta az ítéletet. 1970. március 25-én szabadult nemzetközi nyomásra. Varrónő majd takarítónő lett, 1980-tól rokkantsági nyugdíjas. 1991-ben megkapta a Magyar Köztársaság Nagykeresztjét. A rendszerváltozás óta tevékenyen részt vesz több 56-os veteránszervezet munkájában.
A perben Wittner Mária elsőrendű vádlottként szerepelt, a másodrendű vádlott Sticker Katalin volt, aki Svájcból érkezett haza, mert azt üzenték neki, nem lesz bántódása, hiszen Kádár büntetlenséget ígért mindenkinek, majd Tóth József és Kóté Sörös József következett. Az utóbbi három embert ki is végezték, Katit 1959. február 26-án.
Lelkileg fel lehet-e dolgozni azt, ha valakit halálra ítélnek? - merül fel a kérdés.
- Nagyon nehezen. Négyen vártuk a halált, de engem aztán életre ítéltek. Ennek nem lehetett örülni. Sokszor mondtam: bár felakasztottak volna, tíz perc és túlvagyok rajta. Az embernek bűntudata volt, hogy életben maradt. Állítólag azért, mert elkövetőként még nem töltöttem be a huszadik évemet. Ezt addig fogadhattam el, amíg nem tudtam, hogy tizennyolc éveseket is kivégeztek. Mondom, engem életre ítéltek, ami sokkal nehezebb, mert nekem emlékeznem kell - mondta Wittner Mária, hozzátéve, hogy 45 kilósan jött ki a börtönből, amikor a fia éppen ballagott. A rendszerváltásban valóban hitt - kezdetben.
- Először csak Katit szerettem volna eltemettetni, mert tudtam, már nincsenek hozzátartozói. Végül mind a három társamról intézkedtem. Megjelent Tóth Jóska fia, aki sohasem látta az apját, mert a bebörtönzése után született. Egy kopott, fekete-fehér fényképet hozott, ez volt az egyetlen emléke. Kóté Sörös Józsi családját is megismertem, Katiról pedig hallottam, tényleg azt mondta a hóhérnak a hajával kapcsolatban, amit a cellában megbeszéltünk. Mindez nagyon megrázó volt számomra, ilyenkor születtek a verseim. Például Katiról A halálra ítélt lány című, amely így kezdődik: ,,Vigyázz a hajamra, hóhér. / Vigyázz a hajamra, hóhér, / csak most fésülködtem, / nem akarok kócosan menni / az Úr elébe.” Még a siralomházban megesküdtem: ha valaha módom lesz rá, hogy beszéljek, én beszélni fogok. Értük, helyettük. Mert az évtizedek során rájuk szórt mocskot le kellett mosni.
Wittner Mária a jelenlévők kérésére arra is kitért, hogyan került ismét a közéletbe, majd egy lehetséges jövőképet vázolt.
- Én soha nem akartam képviselő lenni. Ha a nagy számmal nem is, de a személyemmel belesimultam volna a társadalomba. 2001-ben felkértek, hogy február 25-e, a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából mondjak beszédet. Egyet tudtam: abban a gyönyörű parlamentben, amit még a nagy Magyarországon építettek, hazudni bűn. Egyébként azért van állandóan felállványozva, mert annyit hazudnak benne, hogy a falak egyfolytában repedeznek. Elkezdtem írni a beszédet. Meg akartam idézni az áldozatokat, hogy együtt vádoljuk a szocialista köntösbe bújt hóhérokat. Ha már véletlenül vádirattá kerekedett - gondoltam, akkor legyen ítélet is. Erkölcsi hullává nyilvánítottam őket, ami rosszabb, mint igazi hullának lenni. Persze ezt ők nem értik, mert nincs erkölcsi értékrendjük. Azért van az ország kifosztva, megalázva, és azért próbálnak zombi agyú társadalmat kinevelni, hogy mindent elhiggyenek az emberek, amit mondanak nekik. A felszólalásom után kezdtek engem hívni... Így kezdődött. Erre a beszédre továbbra is emlékeznek, sajnos, ma is aktuális. Pedig nagyon egyszerű az egész. Csak az igazat kell mondani, ami sohasem egyenlő a gyűlölettel.
A társadalom jó része el van bolondítva. Én megdöbbenek, hogy még képesek ezekre a tolvajokra, hóhérokra szavazni. Hogy van még valaki, aki hisz nekik. Eddig a szovjetek lakájai voltak, most a Nyugatéi. Nem tudnak mások lenni, csak libériás inasok. Orbán Viktor idejében egy kicsit jó volt magyarnak lenni, némileg csökkent az adósságunk is, de amióta ezek visszajöttek, megháromszorozódott. A globális világnak éppen az államok eladósítása a célja. Biztos vagyok benne, hogy egyszer minden nagyhatalom orra bukik. Meg vagyok róla győződve, hogy a világ fel fog ébredni, de ez nagyon nehéz küzdelem lesz. Valahol azt olvastam, hogy a földet börtönszféra borítja, amit át kell törni, de semmi mással nem lehet, mint a szeretet erejével. Pontosabban a szeretet összefogott erejével. A globális világ leomlik, mert nem lehet, hogy tízmilliók éheznek, miközben alig hét százalék kezében összpontosul a vagyon. Aki csak a pénzen keresztül tud észhez térni, az a pénzen keresztül vehető meg. Aki fél, azzal mindent el tudnak követni, a legaljasabb dolgot is. De ha az én lelkem szabad, ki vesz rajta erőt?

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Körkép rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Engem életre ítéltek
Szabadkai Napló
  • DÉVAVÁRI Zoltán
  • 2012.09.12.
  • LXVII. évfolyam 37. szám
Engem életre ítéltek
Heti Interjúnk
  • FARKAS Zsuzsa
  • 2011.03.02.
  • LXVI. évfolyam 9. szám
Facebook

Támogatóink