Emlékünk hulláma borul rád
Vali néninek - utoljára
,,Nem hozol zavarba, ugye? Nem lesznek meglepő kérdéseid?' - izgultál kikindai élőújságunk előtt.
Nem, Vali néni, nem. Most már végképp nem.
De azt el kell még mesélnem neked, hogy Te majdnem kellemetlen helyzetbe hoztál. Bajmokon, a tegnapi, május 24-ei élőújságunkon.
Irma épp lelépett a színpadról, amikor egy hirtelen jött égi sugallatra bevillant az arcod. Már meg is fogalmaztam magamban a mondatot: Vali néni, betegsége miatt nem tud most velünk lenni ugyan, de azért imádkozzunk együtt érte... Még szerencse, hogy a mindig éber tudatom felülbírálta, lektorálta a mondatot, és nem mondtam azt ki hangosan a közönség előtt. Igencsak meglepődtek volna. Mert voltaképpen csak azt akartam kibökni - mint a Népkörben is, tudod, amikor elmaradtál a hatvanéves jubileumi műsorunkról -, hogy távollétedben is megérdemelsz egy nagy-nagy tapsot, de az angyalok, úgy tűnik, már másról üzentek nekem...
Vagy Te súgtál valamit? Mert megígérted utolsó beszélgetésünkkor, jelzed, ha odaát leszel... Igaz, még csak készülődtél elmenni, de sebtében biztosan számvetést tettél, mi még a tennivalód... Ez Rád vall. Te mindig mindent számon tartottál, s ha ígértél valamit, szavadat maradéktalanul betartottad.
De felfoghatom mindezt úgy is, hogy csak meg akartál viccelni. Nagy tréfamester voltál, mi tagadás, Vali néni! Imádtam fanyar csipkelődésedet, mértéktartó öngúnyodat, a pontosan kilőtt csattanóidat...
89. születésnapodon, utolsó személyes találkozásunk alkalmával, noha már belépésünkkor ígéretet tettél: nem panaszkodsz, nem vitatkozol, felróttad nekünk - jogosan -, mindennap elmegyünk a házad előtt, és fel sem nézünk hozzád, be sem kopogunk, hogy megkérdezzük, hogy vagy, mit álmodtál, mennyit fogytál... Persze, igyekeztünk mentegetőzni, milyen állandó rohanásban élünk, de azért sokat gondolunk rád... ami igaz is volt..., de Te kiosztottál nekünk. Megérdemeltük, szó se róla. Csak épp akkor nem számoltunk azzal, hogy ilyen ,,energikus' leszel. Aztán egy csöpp levegőt vettél hálóinged gombját babrálgatva, s hogy kiengeszteljelek, hát odaszóltam:
- Hogy vagy, Vali néni? Mesélj, mit álmodtál...
- Mi közöd hozzá! - dünnyögted, majd jóízűen felkacagtál.
Néha igazán lélegzetelállító voltál.
Emlékszel, épp életről, halálról beszélgettünk, s egy elkeseredett pillanatodban azt vallottad - mert különben mindig a szívós életigenlésedről voltál híres -, már nagyon unod ezeket a fájdalommal teli szürke hétköznapokat, olyanok, mint a hullámok, amelyek csak céltalanul verdesik, mossák a partot évszázadok, évezredek óta...
- Vali néni, de Te nem vagy hullám... - próbáltalak megvigasztalni, és a figyelmed az ablakod előtt álló, épp lombosodó fára terelni, amelyet olyan nagyon szerettél.
- Nem, csak hulla! - és felkacagtál.
Napokig, hetekig hallottam a nevetésed. Most is. Fényes, bölcs szellemed akkor már tudta azt, amit tudatod még makacsul elhárított. Ezért voltál cinikus.
Akkor ez a mondatod úgy sütött, úgy fájt, mint most a hiányod.
Inkább perlekednél most is velem, mint hogy könnyeimmel küzdjek bután, ostobán.
Tudod, mit?, azért is hullám vagy! Nekem az maradsz, Vali néni. A szívemet mindig, örökké korbácsoló emlékhullám!
Nyugodj békességben!