Emlékezés az ellenállásra

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

Emlékezés az ellenállásra

Az asztalnál: Balla Lajos-Laci, Dinko Gruhonjić, Staša Zajević - Szabó Attila fotójaA belgrádi Nők Feketében civil szervezet Nők, biztonság, aktivizmus címmel többnapos tanácskozást és műhelymunkát szervezett Tóthfaluban, amelynek keretében visszaemlékeztek a tizenöt évvel ez...

Az asztalnál: Balla Lajos-Laci, Dinko Gruhonjić, Staša Zajević - Szabó Attila fotója

A belgrádi Nők Feketében civil szervezet Nők, biztonság, aktivizmus címmel többnapos tanácskozást és műhelymunkát szervezett Tóthfaluban, amelynek keretében visszaemlékeztek a tizenöt évvel ezelőtti oromhegyesi eseményekre. Másfél évtizede ugyanis annak, hogy ebben a kis, többségében magyarok lakta bácskai faluban békés polgári lázadás tört ki, és nemet mondtak a háborúra, az erőszakos mozgósításra.
Az egybegyűltek először megnézték Werner Pacziannak, a TV Deutsche Welle akkori munkatársának az 1992. évi történésekről szóló filmjét, majd szóban is felidézték az akkori eseményeket. A beszélgetést Dino Gruhonjić, a Beta munkatársa, a Vajdasági Független Újságíró-egyesület elnöke moderálta. Véleménye szerint nagy bátorság kellett az engedetlenséghez, hiszen abban az időben Milošević rezsimje a csúcson volt.
Lukácsi Mária, mindenki Mariska nénije, aki a Zitzer Clubban tanyázó szolgálatmegtagadókra főzött, elmondta, nem könnyű elfelejteni mindazt, amit akkor átéltek.
- Senkit sem akartunk bántani, csak nyugodtan szerettünk volna élni. Mi, kisemberek, mindig meg tudtuk fogni egymás kezét, akkor is a politika volt az ellenségünk. Nekünk nem a fegyverekre, hanem saját magunkra és az értékeinkre volt szükségünk. Az én családomban is áldozatot követelt az értelmetlen háború, a férjem testvérének a fia Szarajevóban halt meg. Az események lezajlása után sem volt sokáig nyugalmunk, éjjel-nappal féltünk attól, hogy elűznek minket ebből az országból, habár én itt születtem 1941-ben. Én azt szeretném, ha hazajöhetnének azok is, akiknek el kellett menekülniük, mert ők a mieink, függetlenül attól, hogy melyik nemzethez tartoznak, és hiányoznak a faluból, a környékről.
Balla Lajos-Laci a megmozdulás technikai szervezőjének definiálta magát és azokat a nőket idézte fel, akik kezdeményezték a béketüntetést, de most már nem akarnak nyilvánosságot. Hozzátette, ő nem kapott behívót, ezért inkább azoknak kellene beszélniük, akik nem vették át, nem írták alá a parancsot. Hogy 93 napig kitarthattak, abban nagy szerepe volt a nyilvánosságnak, a hazai és a külföldi újságíróknak, akik nem hagyták cserben őket és rendszeresen tudósítottak róluk. Hangsúlyozta azt is, hogy Szerbiában még mindig fasizmus van, de most már elsősorban a mai fiataloknak kellene polgári engedetlenséget tanúsítaniuk a jelenlegi hatalom ellen. Almási Vilmos után, aki az elvei miatt négy hónapig börtönben is ült, Kosányi Imre oromi lakos mesélte el a kálváriáját. åt még márciusban, a Zitzer-beli történések előtt keresték és vitték be a rendőrök a magyarkanizsai katonai ügyosztályra. Megfogalmazása szerint jól átverték, mert hamis ígérettel bírták rá a mozgósítási parancs aláírására. Azt mondták neki, ha megteszi, akkor elfogadják a felesége várandósságát bizonyító papírokat és felmentik. Szabadkán azonban figyelembe sem vették ezeket a bizonylatokat és hamarosan Baranyában találta magát.
- Négy hónapig voltam ott, de büszke vagyok arra, hogy senkire sem kellett lőnöm. Nem is tudtam volna megtenni, hiszen én Szarajevóban voltam sorkatona, egyedüli magyarként a kaszárnyában. Mindenkivel barátkoztam, ma is szívesen emlékezem vissza azokra az emberekre. Továbbra sem értem a politikát. A falunkban csak dolgozni kell, valamint egymást szeretni és megbecsülni. A házunk továbbra is nyitva áll mindenki előtt, nem nézzük, melyik nemzethez tartozik. Négy gyermek édesapja vagyok, őket is a békére nevelem, mások megbecsülésére. Baranyában egyébként néztük a tévét, és láttuk a tankokat, amelyek körülvették Oromhegyest. Hát ez szép, gondoltam, én itt vagyok, állítólag védem a hazát - habár én ezt sohasem éreztem -, az otthoniak pedig veszélyben vannak. Sajnos, én előbb vonultam be, ezért nem lehettem ott a Zitzerben, de egyetértettem velük és a távolból támogattam őket.
Az oromi Madár Józsefnek azon az estén kézbesítették a behívót, amikor Oromhegyesen kezdődött az ellenállás. Csatlakozott a lázadókhoz, de még nem tudta, helyesen cselekszik-e, ebben csak később lett bizonyos. Tettének semmilyen komoly következménye nem lett, csak az, hogy bevonták a vadászengedélyét. A harmadik férfi, aki megosztotta tapasztalatait a jelenlévőkkel, 1992-ben sem mutatkozott be soha az újságíróknak, most sem árulta el a nevét. Néhány társára emlékezett vissza, akikről szeretné tudni, mi van velük. Például arra a katonára, akit a háborúban beástak a földbe, és csak azért menekült meg, mert kiderült róla, hogy magyar. Gyalogosan és piszkosan érkezett Oromhegyesre, ott volt pár napig, majd eltűnt, valószínűleg a határon túlra. Most, utólag is, megköszönte mindenkinek, amit akkor értük tettek, elsősorban az asszonyoknak, hogy főztek rájuk, bátorságot adtak, és fiukként szerették őket. Azt sem hallgatta el, hogy két évvel később ismét jöttek érte, erőszakkal be akarták vinni, de inkább elment és leszolgálta a magáét. Azt viszont nem érti, hogy azok a személyek hogyan lehetnek ma is rendőrök.
Teleki Júlia ismert békemozgalmi aktivista arról számolt be, hogy ő a háború kezdetétől a végéig szinte állandóan az utcán volt, részt vett minden jelentősebb megmozdulásban. Staša Zajović, a Nők Feketében civil szervezet elnöke kijelentette, kötelezettségük van az oromhegyesi nők és mindazok iránt, akik fellázadtak az akkori rendszer és az erőszakos mozgósítás ellen. Az összejövetel megszervezésekor is abból indultak ki, hogy a háborúk kezdete (1991) óta a volt Jugoszláviában a nők indítványozták a legfőbb civil kezdeményezéseket. Sajnos, ezeknek a hölgyeknek a démonizálása és diszkreditálása még mindig tart. Sőt Zoran Đinđić elnök megölése óta ez a kampány csak fokozódott. A békét és az emberi jogokat védelmező nők vannak a leginkább kitéve az erőszaknak, a repressziónak, az elnyomás különböző megnyilvánulásainak. Ezen nem is kell csodálkoznunk, hiszen ők azok, akik küzdenek a bűnös múlttal való szakításért, követelik az igazságot a nevükben is elkövetett bűncselekményekkel kapcsolatban, mert e nélkül nem lehetséges megvalósítani az igazságos és stabil békét, a jog és a demokrácia uralmát.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Riport rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink