„Fekete és száraz minden éjszaka. / Ököllel veri a tájat, hogy / párát szuszogjon fel a földből. / Fekete a szoba, / a lámpa alig bír el / a beszorult sötéttel. / Úgy erőlködik ez a százas égő / a fejem felett, / mintha nem tudná szórni a fényt.” Így erőlködik a lírai én is, aki képtelen fényt sugározni magából, mert a gyásszal járó sötétség rátelepedett a szervekre, beleúszott a vérkeringésbe. Az alkohol szétmarja az apa és a lánya közötti köteléket, beszivárog a mindennapokba, eltorzítja az érzelmeket. A saját magát szétziláló apakép átlyukasztja a testet, és nincs az a szerelem, amely képes betölteni az űrt. Az el nem ért szerelem, az el nem engedett szülő véget nem érő gyászmunkája ez. A versekben lüktet az örök vívódás, hogy szabad-e kívánni valakinek a halálát, és hogyan tudunk kilökni valakit az emlékezetünkből.

A Forum Könyvkiadó Intézet és a Kalligram Könyvkiadó közös gondozásában megjelent kötetet Orcsik Roland szerkesztette. Antal László illusztrációi még kiforrottabbak, mint a nagy sikerű Halott nők esetében. A visszafogott színvilágú, ám markáns borító után meglehetősen színes illusztrációk sorakoznak fel, melyek remekül illenek a sötét tónusú szövegekhez.

Terék Anna kötete pontosan olyan fekete és olyan mély, hogy löketet ad az olvasónak az elrugaszkodáshoz és az élethez.

Terék Anna

Fekete hó

Azon a télen is, akkora volt a csend,

hogy csak támolyogni tudtunk benne.

Markolta a fagy a búzatáblákat,

mintha meg akarná rázni az egész Földet.

Apám a kaszárnya előtt állt,

egyik lábáról a másikra billent.

Abban a megfagyott tájban

csak ő mozgott.

Állt mérgesen anyám,

állt a nővérem és én is,

és a többi katona sem mozdult.

A kaszárnya előtt billegett,

szemhéja félig lecsukva,

mint aki utólag szégyenli

az összes lenyelt korty pálinkát.

Pedig minden katona iszik.

Nem is lehetne azt máshogy,

nem igaz, uram?

Apám körül fekete volt a hó.

És csak tántorgott,

hogy nem lehetett tudni,

vajon anyám attól fél, hogy 

a harctéren lövik le apámat,

vagy, hogy esetleg sosem

lövi le senki.

Amíg apám tartalékos volt,

lassan kilopta nekünk

a fél kaszárnyát,

hozott csajkát, bőr övet,

zöld kabátot, katona táskát,

jégeralsót és bakancsot,

evőeszközt és fémtányért,

amire az olvasztott

cukrot csöpögtettük.

Nekem a legjobban az tetszett,

mikor apám megmutatta,

a széles bőr övön hová kell

akasztani

a kézigránátot.

És én nagyon bánkódtam,

hogy gránátot nem hozott haza.

Végül nem vitték el harcolni apámat,

ott ücsörgött végig a kaszárnyában

és kimenőn csak hordta haza a dolgokat.

Aztán vége lett a tartalékosságnak,

de a csontjai mellett ott maradt,

a szövetek közé tapadt

valami, ami egyre csak itatta.

Apám innentől kezdve már

nem akart semmit sem látni,

se anyámat, se bennünket,

se saját magát.

Valahogy próbálta a szemét

egyre homályosabbá tenni.

Annyi pálinkát ivott,

hogy nem tudott a saját lábán megállni,

a szekrénynek dőlt, a ház falának,

nekidőlt minden utcának.

Így billent meg s dőlt vele együtt

az egész világ, uram.

Mintha soha nem is lett volna

semmi, ami megtámaszthatta volna.

Emlékszem szürke és száraz volt a tél.

A fagy a háztetőkre mászott,

füstölte az eget a falu.

Azt mondják, azon a télen albánokat

égettek a hulladék feldolgozóban.

Táncoltak ezek a füstté vált albánok

a nap helyén, az égen,

nem látszottak tőlük a csillagok.

Én meg csak álltam abban

a szürke, száraz télben és

néztem, hogy billeg, tántorog

az apám.

Hiába álltam egy helyben,

beleakadt apámba az élet,

dőlt és csúszott

körülöttem is minden.