Emigránsok, avagy a magyar örökös vándorlás
LOVAS Ildikó retró tárca(novellája)
2014.12.10.
LXIX. évf. 50. szám
Emigránsok, avagy a magyar örökös vándorlás

A szabadkai vasútállomáson készült ez a fénykép. Azóta sem változott ott semmi. Csak akkoriban még nem szemetelt az utazó közönség, esetleg a takarító személyzet felsöprögetett. Az mindenképpen cáfolhatatlan tény, hogy a fotó tanúsága szerint ragyogó tisztaság uralkodik a szabadkai vasútállomáson, ami az elmúlt huszonöt-harminc évről nem mondható el.

Feljegyzések nemlétező polgárságunk történetéből

A szabadkai vasútállomáson készült ez a fénykép. Azóta sem változott ott semmi. Csak akkoriban még nem szemetelt az utazó közönség, esetleg a takarító személyzet felsöprögetett. Az mindenképpen cáfolhatatlan tény, hogy a fotó tanúsága szerint ragyogó tisztaság uralkodik a szabadkai vasútállomáson, ami az elmúlt huszonöt-harminc évről nem mondható el. A dédanyám sváb asszony volt, a dédapám, a pék, általában nemzeti alapon szidalmazta, a ,,sárga lábú sváb anyját” emlegetve, aki Nemesmiliticsen a takács felesége volt, takácsné. Spiegel vezetéknévvel. Hanna és Jakab. De ők nincsenek a fényképen, akkor már nem is éltek talán, belevesztek az ötvenes évek homályába.

Persze az is elképzelhető, hogy az ’50-es években nincs semmi homályos, csak én képzelem olyannak, akárha egy lassan döcögő autóban ülve bámulnék ki a hátsó ablakon, maszatolva az üveget, hogy jobban lássak. Mit is? Az út mentén feszülő Krisztusokat? A pásztortáskát vagy a papsajtot? Fehér zoknis asszonyokat, akik rendületlenül menetelnek a munkakezdést szirénával jelző gyárakba? Az osztrák és olasz szegénységet vélem látni? A magyar kulákot vagy a bácskai parasztot? Az elfelé készülő tömegeket?

A dédanyám mindig gurulósan kövér öregasszony volt. Igy emlékszem rá, széles testére, ami kitöltötte az ajtóval szemben álló fotelt. Ősz haját rövidre vágta a praktikus természetű lánya, ő volt az idősebb, aki mások életét is legszívesebben ollóval irányította. Bele-belevágott mások sorsába, nem a segítés és jobbítás szándékával, bár mindenképpen azt hangúlyozta, hogy azzal teszi. A segítés és jobbítás szándékával. Dédanyám hajacskája, a segítés és jobbítás szándékával lett rövidre vágva, oldalra fésülve, hullámcsattal eltűzve. Üldögélt a fotelban naphosszat és várta Harsányi Gábort, akiről úgy tudta, hogy a férje. Ha nem figyeltek rá, elcsatangolt. Mindez húsz évvel később volt. 

A fényképen alig látszik, alig észrevehető, fején kendő, két kezét még nem annyira kövér testén összekulcsolva lépked, arcán kétségbeesés és szomorúság, valami örökös mélabú, jó lélek, csupa szeretet és megértés, az öccsét kíséri, akit soha többet nem fog látni. Akivel soha többet nem fog találkozni, Spiegel Ádámot, a péket, aki a II. világháború végén emigrált, vagy az ’50-es évek elején, erről nem találok adatot, homályba vész, foszlik, akárcsak a díszpárna huzat, amik küldtek, San Francisco, és épületek meg narancsok voltak ráhímezve, fekete selyem, élénk sárga hímzéssel.

A dédanyám lábán elegáns, fekete nylonharisnya és cipő. Nem papucsban jár, nem volt parasztasszony. Iparosok voltak már a szülei is, Nemesmiliticsen. Többre volt hivatott annál, hogy szülje a gyerekeket és várja, hogy a praktikus természetű lánya rövidre vágja ősz haját, mert úgy ,,könnyebb rendben tartani”.

A micis férfi, kezében táska az elemózsiával, Spiegel Ádám sógora, a dédapám, anyja Nachlicht Mária, így aztán érthetetlen, miért éppen a sárga lábú sváb anyját szidja a dédanyámnak, hiszen az övé is az volt. Talán csak kötözködni akart saját magával. Másfelé néz, másfelé figyel, nem jó ember. Aszonta az öreg Kiss, hogy egy kicsit igyunk is! Ez igazán jól ment a dédapámnak, a fényképen a micis, morc és zord ösztövér öregember, ő a hordár. Cipeli az elemózsiás táskát. Cipelje is! Annyit ivott, hogy elúszott a Fő posta melletti péküzlet. Jött a szegénység és a lecsúszás, amit csak a magyarok tudtak megállítani azzal, hogy bejöttek. Ez volt a nagyanyám teóriája az életről. Az apja lánya, a fényképen is jól látható a kettejük közti hasonlóság, akaratos, kötözködő, kíméletlen, jelentős méretű orral. De nem zsidó orruk volt, hanem magyaros. Vannak ilyen mondatok. Lógnak a levegőben, mint szomorú, magányos emberi testek. Elfordulok.

A kalapos férfi Spiegel Ádám, a dédanyám öccse. Kölnből jött haza, hogy elbúcsúzzon. Amerikába utaztak Pirivel és a lányokkal. Egyszer jöttek haza Amerikából, Piri ángyi tiszta amerikás lett, hatalmas napszemüvegben, kendővel hátrakötött hajjal tornázott minden reggel az udvaron, kilégzés-belégzés, vele együtt a nagyanyám, kilégzés-belégzés, a tyúkok is megálltak a kapirgálással.

Örökös vándorlás a táj sorsa. Nincs ebben semmi új, semmi meglepő.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Kaleidoszkóp rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..