Négy éve dolgozom könyvtárosként. Szeretem ezt a munkát, ami nem is igazán munka, hiszen emberek között, könyvek között lehetek, s szép dolgokkal foglalkozhatom: könyvekkel, emberekkel, különleges kérdésekkel, idézetekkel. Szeptemberben nagy megtiszteltetés ért: azok között a határon túli könyvtárosok között lehettem, akik egy hónapot az Országgyűlési Könyvtárban tölthettek. Ennek egy feltétele volt: pályamunkát kellett írni, a saját könyvtárunk bemutatásával.
Az egy hónap alatt megismerhettük az Országgyűlés munkáját, ott lehettünk a folyósokon, az üléstermekben, az étteremben. Névre szóló belépőt kaptunk, mellyel szabad bejárásunk volt a különböző kormányépületekbe, igaz, mindennap csak szigorú ellenőrzéssel juthattunk be. Az ott dolgozók mesélik, hogy ha valami gond van a kártyával, akkor még őket sem engedik be, annak ellenére sem, ha több évtizede ott dolgoznak és a portás is ismeri őket. Külön érdekesség volt ott lenni a házülésen, a karzaton, s saját szemünkkel látni azt, amit eddig csak tévéből ismertünk. A kupola megjárása volt a legemlékezetesebb, hiszen sok ott dolgozó sem járt még az épület tetején.
Megismerhettük továbbá az Országgyűlési Könyvtárat, annak működését, s kiderült, bármikor fordulhatunk ide segítségért, hiszen nemcsak azért van, hogy a képviselők munkáját segítse, hanem azért, hogy kiszolgálja a kíváncsi olvasókat is. Megmutatták az értékes kiadványaikat, meséltek arról, hogyan könnyítik meg a képviselők munkáját, milyen kiadványokat szereznek be. Az építész, Steindl Imre nagyon szerette és tisztelte a könyvtárügyet, hiszen a Parlament könyvtára nagyon szép helyen van, könnyen megközelíthető, nemcsak a Duna-part felől, hanem az épületen belül is. Voltak azonban olyan időszakok, amikor a Parlament felőli ajtaját befalazták, mert nem tartották fontosnak, hogy a képviselők tájékozottak, műveltek legyenek.
Az ösztöndíjasok között kilenc határon túli és egy magyarországi könyvtáros volt. Jutott időnk megismerni egymást, összebarátkozni, beszélgetni. Ebben sokat segített, hogy a program elején mindenki bemutatta a könyvtárat, amelyben dolgozik, s így teljes képet kaptunk a határon belüli és kívüli könyvtári viszonyokról. Ez volt a leghasznosabb, mert a munkánkat segíti majd. Tudjuk, hova kell fordulni, ha valamilyen problémával találjuk magunkat szemben. S ami a legfontosabb: tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül, s van kire számítanunk.
A mi könyvtárunkat, szülővárosunkat is megmutattunk a nagyközönségnek, mi, ösztöndíjasok is lehetőséget kaptunk a bemutatkozásra a Kulturális Örökség Napokon. Szabadkaiként akkor természetesen Kosztolányiról meséltem, arról, hogy milyen szép is volt ez a város az ő gyerekkorában, s milyen érdekes, semmi máshoz nem hasonlítható, számunkra mégis nagy jelentőségű események történtek itt.
A program szervezői arra is gondoltak, hogy ne csak a határon túli könyvtárakat ismerjük meg egymás elbeszéléseiből, hanem a budapestieket is, jártunk a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban, annak fiókkönyvtárában, az Országos Széchenyi Könyvtárban, a Képzőművészeti Egyetem könyvtárában, a kecskeméti Katona József Könyvtárban. Mindegyik hasznos időtöltés volt, mert ötletet kaptunk, inspirálódtunk, tanultunk.
A szakmai programokat kirándulások is színesítették, bejártuk Budapestet, a magyar főváros környékét, emellett voltunk Tihanyban, Kecskeméten, Lakiteleken.
Könyvtár, ami összeköt. Az Országgyűlési Könyvtár. A magyar könyvekkel rendelkező könyvtárak. Lelkünk könyvtárai. Összekötnek, mert egy célunk van: az információadás, az olvasóvá nevelés, a könyvek szeretete.
Hogy mit láttunk, hallottunk? Nem fogható meg kézzel, nem is mesélhető el. Bennünk van, lelkünk mélyén nyugszik, fűt bennünket, éltet. Az ötletek, a tanultak szépen lassan bukkannak majd fel a mélyből, s a könyvtárunkban öltenek majd arcot.