A kutya az ember legősibb háziállata, állítják a tudósok. A kutya az emberben falkavezetőt lát, és ezért engedelmeskedik neki, vallják az etológusok. Mi, többségünkben se tudósok, se etológusok tudjuk, hogy a kutya olykor csodálatos cselekedetekre képes. A közelmúltban úgyszólván az egész világ tudomást szerzett arról, hogy Kenyában kutya mentette meg egy elhagyott csecsemő életét! Hazavitte, és kölykeivel együtt szoptatta, amíg emberek meg nem találták.
Újvidéken Balaton Pistának, egykori vadásztársamnak volt egy Linda nevű angol szetter szukája. Álvemhes lett, és amikorra kölykedzenie kellett volna, az udvarban megfiadzott a házimacska. Az anyai ösztön ekkor arra ösztökélte a Lindát, hogy a nyakuknál fogva egyenként áthordja házikójába a még gyámoltalan kiscicákat, és szabályos szoptatással föl is nevelje őket.
Párját ritkító kutyahűségekről is tud az irodalom, de még inkább az emberemlékezet. Mile Pocrniæ egykori zombori politikusként bekerült a vajdasági fórumokba. A Vajdasági Vadászszövetség elnökeként délutánonként többször rövid szőrű magyar vizsla kanjával jelent meg. Egyszer sötét este ment hazafelé a Fürdő-parkon keresztül. Egy padon három szótlan legényke üldögélt, és amikor közelükbe ért, útját állták! Annyira meglepődött, hogy meg se tudott mukkanni a három, nem is gyenge testalkatú fiatalember előtt. Kutyája is szinte dermedten nézte őket, majd hirtelen olyan erővel ugrott az egyik mellkasának, hogy a legény hanyatt vágódott. A másik kettő erre futásnak eredt, majd a földről föltápászkodó is követte őket, miközben többször is hátratekintett: követi-e a merész kutya. Az egyébként rendkívül barátságos ember később elmondta, hogy soha ilyesmire nem tanította ebét.
A kutyahűség, az emberhez való ragaszkodás néhány megrázó példája következik alább. Az első Szajánban, szülőfalumban történt. A temesvári postahivatal 1891-ben Nagy Vilmos tanítót nevezte ki postamesterré. Ez az ember annak idején az akkor még csaknem 3800 lakosú falu két iskolájában is tanított: a 48/49-es magyar szabadságharc után ide telepített svábok Vilma-téri iskolájában és a beltéri elemi iskolában is. Volt egy hűséges kutyája, amely minden alkalommal kikísérte a falu hosszú utcájának másik végére és vissza. Aztán 1891-ben, miután a svábok elhagyták a falut (valósággal elszöktek az éj leple alatt a rettenetesen rossz föld miatt), már csak bent tanított, de a kutyája a postára is el-elkísérte. 1912-ben meghalt a tanító, s kutyája a gyászmenet mellett haladva kikísérte a temetőbe. Azután pedig éjjelenként még évekig kijárt gazdája sírjához!
A második történet rövid leírását - sajnos - hiába kerestem gazdag adattáramban. A lényeget azonban tudom, s valószínűleg az olvasók közül is emlékezhetnek az esetre. Egy olaszországi városban egy gyári munkást minden reggel kikísérte kutyája a villamosmegállóhoz, majd délután két óra tájban már ott várta. Aztán kitört a II. világháború, de a kutya továbbra is rendületlenül kijárt várni a két óra utáni villamost. Gazdája elesett a fronton, de a hűséges kutya továbbra is kijárt, és a leszálló munkások között szeretett gazdiját fürkészte. Tette ezt egészen végelgyengüléséig, s emlékére a város lakói szobrot állítottak neki a villamosmegállónál.
A harmadik történet is szülőfalumból való. A híres gulyásnemzetségek legterebélyesebb ága a Kósa volt. Még 1806-ban települtek ide Szegedről. A Kósák voltak itt az első igazi rideggulyások, és ők gondozták az akkori magyar szürkemarha-állomány tenyészbikáit is. Innen maradt rájuk a Bika ragadványnév. Természetesen jófajta őrző- és terelőkutyáik voltak. Sokáig emlegették a faluban: ezek a kutyák csak írni meg olvasni nem tudtak. Pistának hívták az egyik utolsó gulyást, aki az 1940-es években már a faluban gondozta a tenyészbikákat meg a fedező méneket. Nos, ennek a Bika Pistának idővel nem tetszettek a pulikutyák, mert minduntalan rájuk támadtak az utcán a házőrző ebek. A II. világháború után farkaskutyát szerzett, s az mindenhová elkísérte.
Valamikor az 1960-as évek elején tenyészcsődört jártatva a földműves-szövetkezet raktára előtt a mén megijedt a traktorzúgástól, hirtelen oldalt ugrott, s ekkor Bika Pista a nyeregből leesve hátgerincét törte, és azonnal meghalt. Kutyája odafutott, és ráhasalt holtan fekvő gazdájára. Az emberek alig tudták eltávolítani róla.
A megfilmesített Lessie-esethez hasonló történetek a mi égtájunkon is lejátszódtak. Jó negyven évvel ezelőtt egy Bánságból elszármazott budapesti ember mesélte. Pontosabban Nagykikindát emlegetett, s arra emlékszik - még az I. világháború előtt -, hogy szülei elhatározták: augusztus 5-ére elmennek Beoèinba (Belcsénybe) rokoni látogatásra, amikor ott a búcsút tartják. Fölpakoltak a kocsira mindent, ami az öttagú családnak és a két lónak szükséges lehet a 150 kilométeres útra. Természetesen a gyerekek kívánságára Bodri nevű kutyájuk is velük ment. Vígan futkározott, és ürgéket kergetett az úton. A gyerekek a kompot csodálták a legjobban, mely a Tiszán, majd a Dunán átvitte őket kocsistul-lovastul. Mert ilyet még nem láttak! A búcsú utáni napon indultak is haza. Már a kocsin ültek, amikor észrevették, hogy a Bodri nincs a lovak előtt, ahol ugrálni szokott indulás előtt. Hangosan kiabáltak, fütyültek, de a kutya eltűnt. A szülők szomorúan, a gyerekek pedig sírva indultak haza.
Két hónap telt el a búcsú után, amikor egy délután soványan, kimerülten hazaérkezett a kutya! Hogyan tudott 150 kilométerről a Dunát és Tiszát is átúszva hazatalálni? Azóta is többször kérdezem: van a kutyának iránytűje? - mesélte. Úgy látszik, van - ha nem iránytűnek nevezik is.