A téli zimankóval beköszönt az elszámolások ideje is. A gyarapodásokról. A politikusok gyarapodásáról. Nem a lelkiekben-szellemiekben elért gyarapodásról - kit érdekel az? -, hanem az anyagiakban valóktól. Vallomásos alapon. Ki mennyit mond. Így is megnyugodhatunk: a nevünkben elszántan hadakozó illusztrisok feleségei közül egynek sem kell kölcsön gyufáért a szomszédba mennie. Hogy csak szűkebb pátriánkra, a Kárpát-medencére vessük vigyázó szemeinket - ahol Európa utolsó lepratelepe működik, s újabb hagymázos világnyavalya, a madárinfluenza van születőben -, hát a politizálást itt se éhbérért adják elő. Csak úgy átsiklik a tekintet a bandzsító, egykori tengerészkapitány román államfő vagányos balhéin, amelyeket a kikötői lebujjal azonos színvonalú politikai söntésnél kavar, ehhez képest a bűvészmutatvány részvényei értékének feltupírozásával - smafu... A román kormányfő, hogy nagyot kaszált, az azért természetes, mert ő eddig is az ország tíz leggazdagabbja között volt, s mivel a kutya is a nagyobb dombra... Ki tehet róla, ilyen ez a fránya piacgazdaság!
Azonban, hogy ne ragadtassuk magunkat magunkon kívülre, el kell ismernünk: Gyergyótól fel a Bucsin tetőre, onnan Parajdon át le Balavásárig egyre jobb magyarnak lenni. A felújított RMDSZ-úton (így nevezik a hálás székelyek) fut a kocsi, az örömtől ma már alig emlékezünk arra, hogy az elmúlt másfél évtizedben kirázta a maradék lelket, kiszorította a gyarapodás lehetőségét a vidékből a járhatatlan, tankcsapdás-kátyús múlt.
De hát nekünk semmi sem elég!
Tényleg. Hálaadás helyett - eléggé el nem ítélhető módon - reprezentánsaink vagyoni helyzetében kotorászunk, amiről ugyan maguk vallottak, meglehetősen szemérmesen, de nekünk, ha lenne bennünk jóérzés, diszkréten el kellene fordulnunk. Az útépítő miniszter alig néhány ezer eurócskát tett a takarékba - szóra sem érdemes. A dicsőségektől hemzsegő román történelem első, mérsékeltebben dicsőséges magyar miniszterelnök-helyettese Renault Clioját lecserélte Golfra, maradt a marosszentgyörgyi házzal, a bukaresti lakással s némi készpénzzel (harminc-egynéhányezer euróval és pár millió lejjel) a bankszámláján. A leggazdagabb magyar szenátor, a székely nábob, aki szívós, kitartó munkával beverekedte magát a top 10-be, egyelőre szemérmesen hallgat, de sejteni lehet, hogy marad az erdővagyon, a médiabirodalom, a nemrégen vásárolt traktorüzem, csak mindenből egy kicsivel több. S marad a gyanú a sötét üzelmekről, amelyek árnyéka rá vetődött... Többek között a kémbotrány kapcsán, amelyben a férfifőszereplő (minden ilyenben van egy fiú meg egy lány, akik... zsák a foltját) nemrégen még az RMDSZ elnökének külpolitikai főtanácsadójaként osztogatott dörgedelmeket a rakoncátlankodóknak, elégedetleneknek és kételkedőknek. Többek között e sorok írójának is, az újvidéki Magyar Szóban megjelent jegyzetecském okán (akkor még beszélő viszonyban voltunk a lappal, azóta azonban nem fogadja a köszönésem...), amiért valamiben nem értettem egyet az általa mindenhatóként beállított érdekvédelmi szervezettel. Amit bátorkodtam kimondani, amikor bűnös módon szerepcserébe estem az Úristennel, aki a zsoltár szavai szerint ,,Azt bünteti, kit szeret...'
Szóval - elszámolás.
Erről jut eszembe: illusztris ifjú kollégám a kolozsvári lapban a magyarországi segélyekről értekezik. Arról, ami a segélyek körül - az elosztás révén - kialakult. Hogy ki kinek, hogyan, mennyit, mikor ad. S hogy esetleg ez is bele számíthat a gyarapodásba... Egyesek, a kevesek gyarapodásába. Ami a plebszet, a kisembert arra ösztönzi, hogy ő is tartsa a kezét! A szegény. Mert ő szegény marad. Csak a gerincét, a tartását, az önérzetét hajlítja kétrét a kinyújtott kéz...
Csak sejthetjük, mi az útja egyesek gyarapodásának.
A sokaság a jövőben, ezután is csak munkával gyarapodhat. Úgy, ha összefogunk, erdélyiek, délvidékiek, felvidékiek, kárpátaljaiak, s nem az alamizsnaosztók, hanem egymás felé nyújtjuk a kezünket, és közösen fogjuk meg a munka nyelét. És belevágunk. S ha a következő zimankós elszámoláson nem is leszünk sokkal gazdagabbak, legalább egyenes marad a derekunk.