* Mikor és miért fogalmazódott meg benned, hogy a most megjelent monográfiát elkészítsd?

— Akit érdekel, s aki foglalkozik Szabadka múltjával és történelmével, előbb vagy utóbb akarva-akaratlanul is belebotlik a szabadkai zsidóság kérdésébe. Elég, ha csak végigsétálunk a napjainkig is pusztításra ítéltetett belvárosunkon, s a még romos állapotukban is impozáns épületek homlokzatain, díszített kapubejáratain olyan szimbólumokat és szimbolikákat fedezünk fel, amelyek a szabadkai zsidóság gazdag múltjáról tanúskodnak. A mindenki számára kézzelfogható elemek mellett aztán ott van még az irodalom, a kultúra, a művészet; a néhai könyv- és újságkiadás, a város gazdag színházmúltja, egykori iparának a kérdései, egyszóval azok a rejtett, elfeledett és szándékosan elfelejtetett értékek, amelyekről szinte semmit sem tudunk. Hogy ez így alakult, hogy ezzel a napjainkig is különösen érzékeny kérdéssel, történettel kapcsolatban évtizedek óta lényegében egy kollektív amnézia telepedett a városra, az nem véletlen. Mindaz, ami 1918 és 1948 között a szabadkai zsidókkal történt, még most, ennyi évtized után is túlságosan fájdalmas és nehezen érthető. Ennek pedig első számú oka az, hogy magyar, szerb, horvát és bunyevác oldalról is túl nagy a történtekért személyes felelősséggel tartozók száma, ami miatt a múlttal való szembenézés, mindannak a kimondása, ami ebben a három évtizedben történt, a mai napig várat magára. Elsősorban ennek következménye az, hogy a város múltjában oly fontos szerepet betöltő zsidóságot nemcsak elsodorta a történelem, hanem lényegében át is lépett rajta. A tisztánlátás célja vezérelt valamikor 2012-ben, amikor megfogalmazódott bennem, hogy mindezt fel kell tárni, meg kell érteni és el kell mondani — bármennyire is lesz fájdalmas és lelkileg megterhelő.

* Hogyan foglalnád össze tömören a monográfiában vizsgált bő három évtizedet?

— 1918-ban volt egy többezres, kultúrájában, identitásában a magyarsághoz erőteljesen kötődő zsidó közösség, mely az első impériumváltás után a belső viták és megosztottság ellenére a két világháború közötti időszakban többségében mindvégig magyarnak tartotta és vallotta magát. Ennek a felekezeti hovatartozásában eltérő magyar közösségnek pedig kulcsszerepe volt a kisebbségi magyar kultúra, irodalom, sőt kisebbségpolitikai szerveződés, a Magyar Párt megteremtésében, az első kisebbségpolitikai koncepciók és stratégiák kidolgozásában. Ebből az aspektusból mindez tehát messze túlmutat a szabadkai horizonton, annak kisugárzási köre lényegében az 1918 és 1920 között Magyarországtól elcsatolt, 1921-ben a nemzetközi jogban is az SZHSZ Királyság fennhatósága alá került egykori magyar területek egészére kihatással volt. Az új, magát nemzetállamként definiáló délszláv állam ebben a bő két évtizedben viszont abban volt érdekelt, hogy ezt a zsidó közösséget a kisebbségbe került magyarság számbeli, szellemi és gazdasági súlyának a meggyengítése céljából leválassza a keresztény magyarokról. A két világháború közötti délszláv politika ehhez igen gazdag eszköztárt használt fel: a szabadkai zsidókat judeomagyarokként megbélyegző sajtóhadjáratoktól kezdve az oktatáspolitikán át az olyan, kizárólag Bácska–Bánát–Baranya területén joghatállyal bíró rendeletekig, amelyek komplexitásauk és az élet szinte egész területére kiterjedő intézkedéseik miatt túl is mutattak a magyarországi 1920. évi XXV., ún. numerus clausus törvényen. Ezt követte az 1941. évi újabb impériumváltás, amikor is a magyar hatóságok a szabadkai, de a bácskai zsidókban is nem egy vallásukban eltérő magyar közösséget, hanem egy idegen, ellenséges faj egyedeit látták. A monográfiám arra tesz kísérletet, hogy részletesen bemutassa azt a jog- és vagyonfosztást, gazdasági őrségváltást, annak az antiszemita közhangulatnak a térnyerését — és ezzel párhuzamosan konkrét esetek által, név szerint is feltárja az abban felelősséget viselő személyeket —, amely aztán az 1944. június 16-ai deportálásban csúcsosodott ki. Végül pedig az 1944 őszén a sztálini diktatúra mintájára berendezkedő, új jugoszláv hatalom azon jog- és vagyonfosztással összefüggő rendelkezését, eseménytörténetét járom körül, amely 1948-ban a túlélő szabadkai zsidók tömeges izraeli és amerikai emigrációjához vezetett.

* Hogyan lehet 2020-ban erről a témáról közölni?

— Objektíven és higgadtan; a realizmusra, valamint a térben és időben mozgó emberre fókuszálva, Edward Hallett Carr és Marc Bloch útmutatása és tanítása alapján.

* Kerestél-e a száraz adatok és a személyes történetek között kapcsolatot?

— Az egész kötet a személyes történetek és tragédiák összefüggő szálaira épül. A Fenyves család — a Bácsmegyei Napló és a Minerva nyomda tulajdonosa —, Ingusz Sándor, a Hírlap tulajdonosa, a tehetséges és tragikus sorsú író, újságíró Havas Károly és Radó Imre vagy Gonda Alfréd és Grossberger Ignác iparos és gyáros története csupán néhány ezek közül.

* Van-e még felfedezetlen történet, lenne-e még mit feltárni a szabadkai és a bácskai zsidóságról?

— Példák sokaságát lehetne felhozni Szabadkával vagy az egész Bácskával és a Bánsággal kapcsolatban is. Évtizedes munka vár még a kutatókra.

* Van-e különbség magyar és szerb témakezelés között?

— Az 1918-ban kezdődő, a nemzetközi jogban 1921-ben kiteljesedő első, majd az 1941. évi második, illetve az 1944 végén végbemenő harmadik impériumváltás egy olyan, társadalom-, gazdaságtörténetileg, valamint politikailag rendkívül összetett és komplex folyamat volt, amelyről értékelést adni csak annak teljes keretében lehet. Vagyis nem lehet abból kiragadni egy-egy időszakot, egy másik, nem tetsző részét pedig elhallgatni, és így a múltat a saját szájízünk szerint értékelni, ezáltal pedig a történelmet relativizálni. Különösen egy ilyen bonyolult és érzelmileg is rendkívül fájdalmas, megterhelő téma esetében — ahol az említett három periódussal összefüggésben minden itt élő etnikum képviselőinek megvan a maga történelmi bűne és felelőssége — nem. Erre a mai napig ólomsúlyként nehezedő felelősség kérdésére utal, azt szimbolizálja a monográfia főcíme, az Egy elmesélhetetlen történet is. Sokszor sajnos úgy tűnik, mintha itt megállt volna az idő. Amíg a szerb közvélemény túlnyomó többsége lényegében az 1945 és 1950 között felállított narratíva keretében, illetve stigmatizációs jegyeiben gondolkodik, és nem az idősíkok, ok-okozati összefüggések komplexitásában, addig az érdemi párbeszédnek nincs objektív realitása. Amíg az európai és az amerikai történetírás mellett ezen a közgondolkodás — az időről időre lángra kapó, heves és szenvedélyes viták ellenére — lényegében már évtizedekkel ezelőtt túllépett, addig nálunk, a Bácskában a történelemszemléletben, de különösen a közbeszédben az elhallgatás mellett sajnos továbbra is a múlt narratívája és a tudatlanságból eredő félrebeszélés kísértete kísért.

* A könyv írása közben, a levéltári és az egyéb kutatómunka során, illetve annak végén megfogalmazódott-e benned valamiféle következtetés, tanulság, gondolat?

— Sok nagyon is fájdalmas következtetés fogalmazódott meg bennem. A monográfia prológusát ezzel a gondolattal zárom: ami 1941 és 1944 között történt, az helyrehozhatatlan, az jóvátehetetlen, az nemzeti önpusztítás volt. A szabadkai zsidóság hangja elnémult, életereje eltűnt, s az újabb impé­riumváltás után, az összeomló világ kataklizmájában az ismét kisebbségi sorba került, az új államhatalom által megtizedelt szabadkai, de a bácskai és a bánsági magyarság is, egyszer és mindenkorra, végérvényesen elveszítette azt az etnikai, kulturális, gazdasági, morális és polgári támaszt, hitet és erkölcsi tartást, amelyet a zsidóság 1941-ig nyújtott számára.