Te üzentél volna nékünk? Nem tudom. De egyszer csak megjelent előttem kissé elnyűtt, puha ballonkabátod, szilfid alakod, aztán a kezed, a kézmozdulatod, majd a jól ismert, sármos arcod is, alig észrevehető, visszafogott mosolyod, amint a sziváci temetőben, Szenteleky sírjánál le-lehajolva csendesen, szinte észrevétlen szedegeted a földről a fényes, aranybarna gesztenyéket... Évről évre, messzi-közeli ifjúságunk óta minden évben, mindig ugyanúgy, ugyanolyan gondos, figyelmes kézmozdulattal, ugyanolyan hűségesen, ugyanolyan csendes alázattal le-lehajolva. Mint ahogyan naponta hűségesen le-lehajoltál egy-egy figyelmet érdemlő könyvért, családtagodért, a feleségedért, tanítványodért, barátodért, kollégádért, ismerősödért, közösségedért... Nem utolsósorban önmagadért. Mert hűséges tudtál maradni önmagadhoz is, ami, valljuk be őszintén, nem könnyű dolog. Egy ideje már, hogy csak Szivácon, Szentelekyre emlékezve találkoztam veled személyesen, de mindig tudtam, s továbbra is tudom, hogy számíthatok/számíthatunk rád nagy-nagy elveszettségeinkben. Itt maradt velünk a Mű, a műved, a példád, amelyhez mindig bizalommal fordulhatunk. Most már csak így maradsz meg emlékezetemben, amint Szenteleky felvirágozott sírja mellől ballagunk a deres fűben, az aranysárga pompájukban hajlongó gesztenyefák alatt a temető szélén, a régi barátokkal ránk várakozó autóbusz felé, miközben időről időre a zsebembe nyomsz egy-egy ragyogó gesztenyét. A sírtól az autóbuszig futó girbegurba kis ösvény erejéig, úgy érzem, boldog voltál, boldog tudtál lenni. Jó volt tudnod: barát mellett lépkedsz, s az út szélén nyitott szívvel, hűségesen várnak ránk a „mieink”. Az írott szó ismerői, művelői. Akik közül sokan szinte a rajongásig tudtak szeretni téged. És útközben sohasem mulasztottad el megkérdezni, mi van Kálmánnal, Töfével, Domival meg még néhány közeli barátunkkal, akiről régen kaptál hírt. S aztán alig vártuk mi, újságírók, hogy fellépj a pódiumra, s kimért, nyugodt modorodban mondj valamit nekünk. Mert biztosak lehettünk benne, hogy nem szalmacséplés lesz, amit mondani fogsz, hanem olyasmi, amit nyugodtan kinyomtathatunk, az éterbe ereszthetünk, valamennyiünk okulására.

A gesztenyehullásról jutsz majd eszembe ezentúl mindig, ugyanúgy, mint ahogyan a hóvirágokról a nagyanyám kertje villan be rendre az emlékezetembe. A gesztenyehullásról... Úgy hullajtottad elénk önzetlenül hétről hétre, napról napra a betűk, az értelmes szavak, mondatok — nemcsak felkiáltó, hanem kérdő mondatok — végtelen sorát, dús tapasztalatod, irigylésre méltó műveltséged darabkáit, kis remekműveid, mint ősszel a gesztenyefák csillogó, szép kerek terméseiket. Számodra, úgy tűnik, nem volt más megnyugvás, csak a munka. Az egyetlen igaz vigasz. Tetted a dolgod nagy-nagy felelősséggel, az írástudók felelősségével, küldetéstudatával, együttérzésével a sírig. Legutóbbi riportkönyvem recenzenseként a többi között ezeket a sorokat írtad — nagy örömömre, megnyugvásomra — a kötet hátlapjára: „Tudni kell kérdezni, tudni kell odafigyeléssel hallgatni, tudni kell beszédhez nem szokott személyeket, kézműveseket, juhászokat, hazátlanná vált menekülteket, jómódú gazdákat szóra bírni, ehhez pedig a megértés, a meghallgatás érzése nélkülözhetetlen, az együttérzés valójában...” Mint ahogy mindenhez is az ember életében, tenném hozzá én. Olyan ragyogó példát adtál nékünk, amelyet nehéz lesz követnünk, de meg kell kísérelnünk. 

Köszönet mindenért!