A bajmokiak és a környékbeliek minden halottak napján kilátogatnak az Akácfánál levő emléktemetőbe, hogy tisztelegnek a 66 évvel ezelőtt ártatlanul kivégzettek emléke előtt.
Az előzmények... A Vörös Hadsereg 1944. október 1-jén, a partizánok pedig másnap vonultak be Bajmokra. Október 23-án megalakult a helyi népfelszabadító bizottság, amelynek elnöke Nikola Babić lett. Ez a bizottság népőrséget állított fel, 30 jól felfegyverzett bajmoki fiatal volt a tagja.
Az AVNOJ III. ülésén a németeket kollektív bűnösnek nyilvánították. Tito határozatba foglalta, hogy a Vajdaságot be kell telepíteni délszlávokkal. Ezzel jóváhagyta a németek és a magyarok elűzését és likvidálását. A Komintern nem értett teljesen egyet a magyarok kilakoltatásával és megsemmisítésével. Ennek ellenére az OZNA (népvédelmi osztály) vezetőjének, Aleksandar Ranković belügyi titkárnak a fejében megszületett néhány tízezer magyar ártatlan polgár kivégzésének az ötlete. Az ötletet tett követte. Partizánalakulatokat, szabadcsapatokat küldtek a magyarok likvidálására vagy elűzésére. Bajmokra két partizánegységet irányított az OZNA. Az egyik a IV. vajdasági rohambrigád százada volt Peter Relić Čeda vezetésével. Lutz József vendéglőjében lett elszállásolva, és a brigád almanachja szerint ,,pihenőre' jött Bajmokra. A másik a VIII. vajdasági rohambrigád harmadik zászlóalja volt Živan Ilkić Čeda vezényletével. A bajmoki népfelszabadító bizottság és kollaboránsai 530 személyt vettek listára. Az Akácfánál levő emléktemetőben 195 ártatlan áldozat nyugszik.
Hogyan történt az ártatlan áldozatok kiválasztása és kivégzése?
A bajmoki községháza bírószobájában székelt a vészbíróság: Pero Dulić elnök, Marko Kujundžić és Ive Piuković-Goja tagok, akiket a bajmoki népfelszabadító bizottság nevezett ki 1944. október 23-án. Az ítéletek kimondásánál az említetteken kívül ott volt egy partizán százados, aki tudott magyarul. Továbbá Nikola Babić gazdálkodó, a népfelszabadító bizottság bajmoki elnöke, Josip Kajić, Pajo Lulić, Stana Urbanovski-Kilić, a népfelszabadító bizottság titkára és Đuro Knežević-Čopa parancsnokhelyettes. åk mondták ki az ítéletet az ártatlan áldozatokra. Kujundžić kezében egy ceruza volt, és egy papírra felírta a kivégzésre utalt bajmoki és környékbeli: pacséri, györgyéni, nagyfényi, tavankúti magyarok és németek nevét.
Az ártatlan áldozatokat 1944. november 2-án végezték ki. Az erős gépfegyverropogást az egész faluban lehetett hallani. Reggel korán a már özvegyek és nagyobbacska gyerekek az éjjel hallott lövöldözések irányába mentek. A zombori úton sapkák, papucsok hevertek szanaszét. A tett helyszínén mindenütt vértócsát láttak. A tömegsírokból még hallatszottak a hörgések. Az özvegyek ezt kiáltozták: ,,Mit tettetek?! Átok rátok!' Másnap a két partizánalakulat, mint aki jól végezte a munkáját, elhagyta Bajmokot, ahova beköszöntött a fájdalom, a bánat és a nehéz élet. Mint később kitudódott, a vérengzést az AVNOJ határozata értelmében hajtották végre. Josip Broz Tito tehát tudott a magyarok kivégzéséről, és jóváhagyta őket. A Vajdaságból Isa Jovanović tartományi pártmunkás minden reggel értesítette, hogy hol hány személyt végeztek ki.
Az eddigi adatok alapján mintegy negyvenezer magyar ártatlan áldozat lett kivégezve a Vajdaságban.
A bajmoki razzia után leváltották a helyi népfelszabadító bizottságot, mert a nép elégedetlen volt vele, és azt gondolta, hogy a rendszer kollaboránsai megkapják méltó büntetésüket. Tévedtek. Mi történt velük? A bajmoki vészbíróság elnökét, Petar Dulićot a Népfront helyi szervezetének titkárává választották. Josip Kajić Kujundžić nyugdíjas lett, és lányához Újvidékre költözött. Stana Kulić-Urbanovski a helyi gyógyszertárban kapott állást. Đuro Knežević-Čopa a szabadkai belügyi titkárságra került. Maga a helység parancsnoka pedig felelős tisztséget kapott az újvidéki vágóhídon. Mindazok, akik részt vettek a razziákban ,,a jól végzett munkáért' előléptetést kaptak.
Milyen volt a hangulat azok körében, akik mint kollaboránsok részt vettek a bajmoki razziában? Ivan Piuković fiatalabb fia, amikor hazajött a II. világháborúból, kijelentette, ha itthon lett volna a razzia idején, még egyszer ennyi magyar harapott volna fűbe. A háború után egy csoport fiatalember egy tanyára ment fát hasogatni. Köztük volt egy Ečkeš nevű személy, a bajmoki Népőrség parancsnoka, aki kijelentette: ,,Figyeljetek ide, ahányszor lecsapok a fejszével, annyi magyart kellett volna likvidálni!".
Egy alkalommal e sorok írója édesapjával és nagyobb fiával kocsival ment a mezőre. Lovas fogattal utolérte őket Ečkeš, aki mellett a felesége ült, és elállta az útjukat. Ečkeš leszállt a kocsiról, és már kezdte a kisafát leoldani, amikor a felesége odaszólt: ,,Šta radiš?' ,,Hoću ovog da istučem.' ,,Nemoj biti lud. Čovek te nikada nije dirao!' Ečkeš látta, hogy túlerővel áll szemben, a lovak közé csapott, és elhajtott.
Szintén e sorok írója az 1960-as években egy este barátjával a Három kalaphoz címzett vendéglőbe ment, ahol a pincér Marko Patarčić Šafro, az egykori népőrség tagja volt. Amikor meglátott minket, odaszólt Radovan Vuletić tanítóhoz: ,,I njegov otac je bio na listi za streljanje, ali je njega tvoj šogor spasio, koji je samnom bio u narodnoj straži. Šteta."
Szólni kell a bajmoki németekről is. Közvetlenül a rendszerváltás előtt a németek nagyobb része elhagyta Bajmokot, és Németországba menekült. Főleg idősek és asszonyok maradtak, akiket lágerba hurcoltak. Akik 1946-ban visszajöttek, nem a saját hajlékaikba tértek vissza, mert azokat a hatalom odaadta a telepeseknek, hanem szomszédoknál, ismerősöknél kaptak szállást.
Hogyan viselkedtek a bajmokiak a kivégzéseket végrehajtó kollaboránsokkal?
A bajmoki korzó szombaton és vasárnap mindig népes volt. A korzón volt a gyógyszertár is. Ebben dolgozott Stana Kulić-Urbanovski. Amikor a gyógyszerésznő kiállt a gyógyszertár elé, a sétálók a gyilkos szót sziszegték a foguk között, majd köptek is egyet. Stana ezt nem viselte el, és kérte, hogy helyezzék át Szabadkára. Így is történt.
Liza Vujević-Vero tanítónő a bajmoki magyar kivégzésnél háttérmunkát végzett. A magyar közigazgatás idején az iskolaigazgató Romoda Lajos volt. Vujević tanítónő nem tartotta magát az új előírásokhoz. Ezért a rendszer Sajkásvidékre helyezte. Közvetlenül a Vörös Hadsereg bevonulása előtt tért vissza Bajmokra. A kivégzésben nagy szerepet játszott. Bosszúból Romoda Lajos tanító ellen mindent megtett, hogy kivégezzék. A tanítónő a Karađorđe utcában lakott, majdnem az utcasarkon. Sűrűn kiállt a sarokra nézelődni és beszélgetni. Az utca szemben levő sarkán Vidáék laktak, akiknek a veje Tóth Albert mezőgazdasági technikus volt, aki tudott a tanítónő alattomos magyarellenes tevékenységéről. Egy alkalommal beszélgetni kezdtek. Tóth a tanítónőhöz fordult: ,,Képzelje el, tanító néni, mit álmodtam az éjjel!" Mire a tanítónő: ,,Ugyan, szomszéd, mesélje már el!". Erre Tóth: ,,Éjjel nagyon furcsa álmom volt. Romoda tanítót láttam az utcán. Fehér ingben. Segítségért kiáltozott. A mellkasa a puskalövésektől csupa vér volt'. Erre a tanítónő szó nélkül hazasietett.
Egy másik alkalommal, amikor Liza tanítónőnek megbomlott az elméje, az utcasarkon torkaszakadtából kiabálta: ,,Lajos, a túlvilágon a szolgám leszel, engem fogsz szolgálni!'
Joso Milković a bajmoki népőrség egyik alparancsnoka volt. Jócskán kivette részét a bajmoki razziában. A partizánokkal járta az utcákat. Így jutott el a Zrínyi utcába Odri Máté házáig. Bevitette Odrit, és sosem jött vissza. Kivégeztette. A feleségnek, Julis néninek három apró lánya maradt, akiket fel kellett nevelnie. Ha nehezen is, de sikerült neki. Az 1960-as években egy vasárnapi ebéd után a faluba ment Julis néni. Joso jött vele szemben. Julis néni torkaszakadtából rákiabált: ,,Te gyilkos, sehonnani. Átok rád! Bolondulj meg azért, amit tettél!' Joso sietve, szó nélkül elment. Később Rijekán telepedett le.
Halász József jogászt is bekísérték a vészbíróság elé. De a csodával határos módon megmenekült. Az édesapját és nagybátyját is bekísérték, ők azonban soha sem tért haza. József évekkel később egy alkalommal a borbélynál összefutott az egykori bajmoki népbizottsági elnökkel, Nikola Babić gazdálkodóval. Kettőjük között szóváltás robbant ki a razzia miatt. József arcul ütötte Nikolát. Per lett a következménye, s József elveszítette. A börtönbüntetést pénzbírságra váltotta. Mint mondta, tettét sohasem bánta meg.
Halász elmondása szerint sokan télikabátban mentek a vészbíróság elé, ott le kellett azt vetniük, úgy kísérték őket a vesztőhelyre. A népőrség tagjai a jobb kabátokat megtartották maguknak, és viselték is. Egy ilyen személyen látta meg Jóska sógornője a férje kabátját. Rászólt: ,,Ez a férjem kabátja!' A partizán a kabátot levette, és átadta az asszonynak.
Egy magyar férfi életben maradt négy hold föld áráért. A gazda ennyit ígért a partizánnak, hogy ne vigye el. Így is történt. Amikor a háború befejeződött, a partizán megjelent a földért a gazdánál, s ő rá is íratta. Egyesek a véletlen folytán maradtak életben.