— Biztosan rosszul kezdtem a beszélgetést — mondja megbánó grimasz kíséretében István —, mert nem vagyok sem szociológus, sem szakember ezen a téren. De laikusként úgy érzem, olyan társadalmi jelenségről van szó, amely mély nyomokat hagy még a családokon belül is, ahol az egymás közti viszonyoknak szorosabbaknak kellene lenniük. Tudja, fiatalabb korában az ember tele van tervekkel, van jövőképe, és azt igyekszik megvalósítani. Persze közben csinálhat butaságokat is, hiszen amikor megkezdjük önálló életutunkat, eleinte csak botorkálunk az ismeretlen területen. Azt hiszem, én valamennyivel határozottabban indultam el ezen az úton, mert szinte kizárólag csúnya, fájó emlékeim voltak a gyerekkoromról. Már akkor elhatároztam, nekem olyan családom lesz, amelyben a szereteté, a bizalomé és az őszinteségé lesz a főszerep. Én ugyanis nagyon sokat szenvedtem kiskoromban.

Állítólag szerelemgyerek vagyok, anyám és apám között olyan űr tátongott, amelyet a primitív környezet íratlan szabályai szerint tilos volt átlépni. Apám ugyanis egy levitézlett, ismert család egyetlen szem fia volt, anyám pedig az egyik napszámosuk lánya. Hiába volt a nagy szerelem, a szilárd elhatározás, hogy mindenáron összetartoznak, a közítélet erősebb volt, és amikor megszülettem, az egész családnak el kellett költöznie a környékről. Én csak jóval később, már iskoláskoromban tudtam meg, honnan származunk. Iskolába indultam, amikor az anyám férjhez ment egy helybéli öreglegényhez. Eleinte éltük az egyszerű családok életét, de ahogy nőttem, egyre rosszabb lett a helyzet, és napirendre került a tettlegesség is. Született egy féltestvérem ebből a házasságból, de amikor a mostohámat elfogta a tettlegességi kényszer, sorra vert mindenkit a családban, a saját fiát is. Tízéves voltam, amikor az anyám öngyilkos lett.

Az anyai nagymamám vett magához, aki már özvegy volt. Ő nevelt fel egészen katonakoromig. De amíg katona voltam, ő is meghalt. Amikor leszereltem, udvarolni kezdtem egy lánynak, akit gyermekkorom óta ismertem. Összeházasodtunk, a nagymama házában éltünk, azt én örököltem meg ugyanis, mert más leszármazott nem volt, legalábbis nem tudtam senkiről. Lett két gyerekünk, a fiam volt az idősebb, a lányom két évvel később született. Én magánúton szakmát fejeztem be, munkahelyet is kaptam, és szépen kerestem. A feleségem dolga volt a háztartás vezetése, a gyerekek nevelése. Ha most visszagondolok az életemre, ma se tudom megérteni, honnan merítettem azt a rengeteg erőt. Megszállottan igyekeztem a gyerekeimnek mindent megadni, amit én sosem kaptam meg otthon. Elvállaltam minden munkát, megtörtént, hogy heteken át csak a vacsoránál találkoztunk. A feleségem irányította, szervezte a család életét, és nekem olyan szerep jutott, mint egy cárnak. Én voltam a mindent előteremtő, a fáradhatatlan, az okos és erős, akit nem volt szabad idegesíteni, akit tisztelni és becsülni kellett. Elismerem, nem jutott sok időm arra, hogy érzelmileg is kitárulkozzak a gyerekek előtt. Nekem már attól helyén volt a szívem, ha a vacsoránál a feleségem azt mondta, valamelyikük ismét remekelt az iskolában. Büszke voltam, és elégedett. De jószerével alig ismertem a saját gyerekeimet.

Szinte észre sem vettem, milyen gyorsan felnőttek — egyszer csak a vacsoránál azt mondta a feleségem, holnap jön egy legény, aki meg akarja kérni a lányunk kezét. Lánykérés, eljegyzés, lakodalom, unoka, sorban, ahogy kell. Amikor a feleségem meghalt, én éppen nyugdíjba készültem. Mire odakerültem, hogy egész nap otthon lehettem, az otthon már üres volt. A lányom Nagybecskerek környékén él a családjával, a fiam Magyarországon tanult és ott is maradt, de nem nősült meg. Tavaly karácsony előtt úgy éreztem, össze kell hoznom a családot. Tudtam főzni, az ünnepi menü elkészítése nem volt gond. Amikor a lányomékat hívtam, azt mondták, nagyon jó volna együtt várni a karácsonyt, de nem biztos, hogy el tudnak jönni, beteg a nászasszonyom, akit a lányom gondoz. A fiam azt mondta, nagyon sajnálja, de már előre befizetett egy kambodzsai utazást, majd megszervezzük egy másik alkalommal a családi összeröffenést. Egyedül ettem a szentestén a bablevest, melynek már nem volt karácsonyi íze. Meg akartam kóstolni a két szelet sült halból az egyiket, de a torkomon akadt a szálka, és a mentőállomáson töltöttem az időt, melyet a terveimben az éjféli mise közös meghallgatására szántam. Meg sem mondtam nekik, mi történt, de az igazság az, hogy nem is kérdeztek semmit. Pedig tudom, hogy tisztelnek és talán szeretnek is. De egész jól megvannak nélkülem. Hogy én hogy vagyok nélkülük? Hát… Öregen, betegen és egyedül.