Beszélgetésünk kezdetén kiderült, Nagy Erzsébet óvónőnek készült, de a sors más irányba terelte.

— Egy kis továbbképzéssel a kishegyesi községházán helyezkedtem el gépírónőként. A papírmunka sosem állt közel hozzám, mégis több mint hat év telt el, mire lehetőség adódott a váltásra. Akkor üresedett meg a könyvtárosi állás, miután a nagy tiszteletnek örvendő Papp Imre bácsi nyugdíjba vonult. Őt valójában lehetetlen volt pótolni, hiszen számos területen bizonyította rátermettségét: súgóként segítette az amatőr színjátszókat, árulta a jegyeket a táncvizsgákra, sőt, nemritkán gardedámként is szolgált, aggódó anyukák megbízásából. Sokat hallottam a nosztalgikus bezzeg Imre bácsi! megjegyzést. Mégis, idővel sikerült elfogadnom, hogy a könyvtárnak és a könyvtárosnak az a dolga, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel segítse és népszerűsítse az olvasást — a maga módján.

* A könyvtáros hivatása egyszerre igényel elmélyült tudást, emberi érzékenységet és kultúra iránti elkötelezettséget. Könnyedén vette az akadályokat? Voltak-e kihívások?

— Szerencsés az a kisközösség, ahol a sokrétű feladatokat elhivatott, sokoldalú ember látja el. Fiatalon kerültem a pályára, amikor lelkes voltam, tele kíváncsisággal és tettvággyal. Belgrádban szereztem szakvizsgát, majd minden elérhető szakmai továbbképzésen, konferencián igyekeztem részt venni. Közben elvégeztem a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar osztálytanító szakát is, hogy okleveles könyvtárosként még teljesebb rálátásom legyen a munkámra. A tanultakat, valamint a más könyvtárakban látott jó gyakorlatokat igyekeztem beépíteni a mindennapokba. Idővel áttértünk a számítógépes nyilvántartásra, elektronikus katalogizálásra is. Amikor nehézségekbe ütköztem, mindig akadt egy tapasztalt kolléga a vajdasági könyvtárak valamelyikében, aki segített. A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet égisze alatt működő Kapocs Könyvtári Csoport nemcsak szakmai hálózat, illetve az ott megismert emberek nemcsak kapcsolatok, hanem valódi barátságok is kialakultak. A legnagyobb kihívást mégis az az időszak tartogatta, amikor rendkívül nehéz volt magyar könyveket behozni az országba. Ekkor valóban szükség volt leleményességre, kitartásra és megbízható kapcsolatokra, hogy a határon még a használt, ajándékba szánt könyveket se vámolják meg, vagy küldjék vissza.

* A bácsfeketehegyi fiókkönyvtár fél évszázada, pontosabban 1976 óta áll fenn mai formájában, 2009-ben pedig felvette Kozma Lajos nevét. Hogyan élte meg a különféle változásokat, fejlődéseket?

— Harmincöt évvel ezelőtt mindössze egy kis belépőből és egy túlzsúfolt szobácskából állt a könyvtár, egy épületben működve a művelődési egyesülettel. A polcok és a könyvek is meg voltak viselve. Az idősebb olvasók szeretettel javították kedvenc olvasmányaikat: megragasztották, megvarrták, majd újságpapírba csomagolták őket. Némelyik utolsó oldalán személyes ajánlás is olvasható volt. Rendezvényeink szerény körülmények között zajlottak, a téli hónapokban gyakran fűtetlen helyiségben, kabátban dolgoztunk. A szakvizsgára készülve egy kissé kétkedve tanultam meg, hogy a könyvtárosság egy folyamatosan fejlődő, fiatal tudományág. Később, amikor az egész épület megérett a felújításra, a könyvtár is tágasabb, korszerűbb helyet kapott, új bútorokkal és központi fűtéssel. Rendszeressé váltak a könyvbemutatók, könyvvásárok, ismeretterjesztő előadások és a nyári zsibongók. 2020 óta pedig a Bányai-emlékház ad otthont a modern, jól felszerelt könyvtárnak, mely több forrásból gyarapodó állományával ma már kiállításoknak, iskolai óráknak is teret nyújt. A közhiedelemmel ellentétben nagyon változatos volt a munkám, s elmondhatom, hogy minden képesítésemnek hasznát vehettem az évek alatt.

* Egy ideig intézményvezető is volt. Mennyire változtatta meg a mindennapjait, illetve könyvtári munkáját ez az időszak?

— Miután kolléganőim nyugdíjba vonultak, három fiatal, pályakezdő könyvtáros mellett egyedül maradtam, így hét éven át rám hárult az intézményvezetés feladata. Nem volt könnyű, hiszen határidők, gyakran felesleges adminisztráció, szüntelenül csörgő telefon és nagyon kevés valódi sikerélmény jellemezte ezt az időszakot. Úgy fogalmaznék, hogy nem vágyom vissza ezt a feladatot, mégis fontos tapasztalatként tekintek rá.

* Beszélgetésünk alatt feltűnt, hogy egy szerény, ám magyarságát rendíthetetlenül ápoló hölgyet ismerhettem meg önben. Mindig is ilyen elkötelezett volt a magyarságát és a könyveket illetően?

— Mi tagadás, magyar érzelmű embernek tartom magam, de nem magyarkodónak. Felmenőim mind bácsfeketehegyi magyarok voltak, konok kunok, ahogy errefelé mondják. A diákéveket leszámítva én sem hagytam el soha a falut. Az oldalági rokonságban viszont sokan kivándoroltak, vegyes házasságot kötöttek. Utódaik bár több nyelven beszélnek, magyarul alig. Fájó látni, hogy amíg szüleink egykor egy ágyon aludtak, gyermekeink és unokáink már nem is ismerik egymást. Hálás vagyok, hogy nemzeti identitásomat akadály nélkül továbbadhattam, ahogyan a könyvek szeretetét is. Igaz, az utóbbival már egészen kicsi koromban elkezdtem barátkozni, de sohasem gondoltam volna, hogy egész életpályámat meghatározzák, illetve végigkísérik.

* A Kozma Lajos Könyvtár több mint 10 000 kötetnek, számtalan foglalkozásnak és előadásnak ad otthont. Akad-e olyan könyv vagy esemény, amelyet továbbra is szívében hordoz?

— Azokat a könyveket és rendezvényeket tartom igazán értékesnek, amelyek nyomot hagynak az ember lelkében. Különösen fontosak számomra a helytörténeti kiadványok, melyek elődeink nemritkán gyötrelmes, kalandokkal és kihívásokkal teli életéről mesélnek. Ezekből nemcsak tanulni lehet, hanem erőt meríteni is — és csendben szégyenkezve elfelejteni a panaszkodást. Több évtizedes hagyományt ápolva szervezzük meg szeptemberben Kishegyesen a Hegyesi LITERAtúrát, melynek célja népszerűsíteni a vajdasági irodalmat. Szerves része az Aranyeső Vers- és Prózamondó Verseny is. Bácsfeketehegyen minden márciusban megtartjuk a Podolszki József Irodalmi Emléknapot, melynek keretében publicisztikai pályázatot írunk ki. Az MNT mindkettőt a kiemelt jelentőségű kistérségi rendezvényei között tartja számon. Ezek mellett fontosnak tartom a diákok számára szervezett könyvtári órákat, az olvasáshoz kapcsolódó versenyeket, a szünidei játékos foglalkozásokat is, mert a gyerekek bátrabban térnek be a már ismert terepre, akár hasznos kikapcsolódásra vágynak, akár a tanuláshoz keresnek hiteles forrást. Harmincöt év alatt számos emlékezetes esemény részese lehettem, melyekre örömmel gondolok vissza. Az emlékezésben segít nekem a Meggyes könyvtár című webnapló is, melyet néhány évig vezettem. Különösen megható pillanat volt, amikor könyvtárunk hivatalosan is felvehette alapítójának, Kozma Lajos református lelkésznek a nevét. A könyvtár az 1866-ban megalakult Olvasókörből fejlődött ki, ifjabb Kozma Lajos református lelkész kezdeményezésére, a könyvkölcsönzés 1869-ben az ő magyar könyvadományával és kezdeményezésére indult el falunkban. Tiszteletére a könyvtár 2009. június 13-a óta az ő nevét viseli. Mindezek hatására talán végre egyértelműen rögzül a köztudatban: nem ’56-ban érkeztünk ide, s nem is azt megelőző vagy a későbbi korokban, hanem mélyen, évszázadok óta gyökerezünk ezen a tájon.

* Hogyan élte meg nyugdíjazását?

— Örülök, hogy megérhettem ezt a kort, hiszen ez sem adatik meg sokaknak. Hiszem, hogy csak egészségesen érdemes nyugdíjasnak lenni, ezért tudatosan küzdök a leépülés ellen. Arra törekszem, hogy életem utolsó szakaszában is hasznos legyek, természetesen a magam tempójában, mindazok számára, akik hibáim ellenére a szerethetőt is meglátták bennem. Nincsenek nagy terveim, mert elhiszem azt a buddhista filozófiát, amely szerint minden megtalál, ami az enyém. A feladatok is. A munka az élet sója — vallották elődeim, akik sokat kapáltak azért, hogy nekem már ne kelljen, és hozzájárulásuknak köszönhetően ilyen életpályát tudhatok magam mögött.