* Sok évig voltál fabulás színjátszó, hogyan kerültél éppen oda?

— Általános iskolás voltam, harmadikos, s elég sok barátom járt oda, tőlük is hallottam, hogy milyen jó. Ralbovszki Csabáról és Greguss Zalánról is tudtam néhány dolgot, szimpatikus volt a kezdeményezés s ők ketten is, ezért jelentkeztem. Valóban nagy csapat jött össze, rengetegen voltunk, és egy intenzív, jó hangulatú munka kezdődött el. Engem a sport is érdekelt fiatal koromban, kipróbáltam több válfaját is, de egyikkel sem foglalkoztam sokáig, talán egy-két évig. Volt a foci, aztán a kézilabda, majd az úszás, a pingpong, sőt még aikidóra is jártam. De nem bánom, mert mindegyikből hozok magammal valamit, jó élmények ezek. 

* Akkor annyira magával ragadott a színházasdi, hogy azt mondtad, ez és semmi más?

— Beszippantott, s itt láttam bele mélyebben a színház működésébe, elkezdett nagyon foglalkoztatni. Szerencsére engem már gyerekkoromban sokat vittek a szüleim színházba, de az a bizonyos nagy szerelem, amely a mai napig tart, a Fabulában kezdődött. Nagyon nagy hatással voltak rám azok az előadások, amelyeket akkoriban láttam, és megfogott az a közösségi élmény, amelyet a színházba járás aktusa nyújt. Találkozol emberekkel, elbeszélgettek előadás előtt és után, kialakul egy közösség. Volt időszak, amikor nem voltam benne biztos, hogy alkalmas vagyok-e a színészi pályára, de azt mondtam magamnak: oké, de miért ne próbálhatnám ki, lehet, hogy bennem is megvan az a valami, ami a színészethez kell.

* Kaptál visszajelzéseket? Biztatott valaki? Egyáltalán ez szükséges volt akkoriban?

— A családom szerencsére támogatott. Ők ugyan nem szakmabeliek, de úgy voltak vele, hogy csináljam azt, amit a legjobban szeretnék. A barátaim is támogattak, de egy nagyon fontos pillanat volt, amikor a drámaíró versenyen László Sándor tanár úr odajött hozzám, és megkérdezte, hogy nem szeretnék-e jelentkezni az akadémiára. Azt hiszem, ez hitette el velem a leginkább, hogy ott a helyem.

* Ha visszagondolsz az akadémia időszakára, min kellett a legtöbbet fejlesztened?

— Úgy mentem oda, hogy magamon is szeretnék változtatni, meghaladni magam fizikailag és értelmileg is, valamint a személyiségemen is szerettem volna formálni, hogy nyitottabb legyek társaságban, mert középiskolában egy kicsit visszahúzódóvá váltam. A bennem lévő gátakat volt a legnehezebb áttörni. Amikor felálltam az akadémia színpadára, kiderült számomra, hogy elég sok minden húz vissza, elég sok fölös dolog foglal le, s ezeket az energiákat arra is lehetne fordítani, hogy jobban teljesítsek a színpadon. Azt hiszem, ezt volt a legnehezebb megtalálni, hogy mik is ezek pontosan, aztán azt, hogyan kellene megszabadulni ezektől a gátaktól. Egy példa: észrevettem, hogy amikor szerepelek, néha egy kicsit görcsbe rándul a kezem, vagy mindig megigazítom a ruhám. Ezek tudatalatti dolgok, és jócskán vissza kellett fejtenem, hogy honnan is erednek. Meg kellett tanulnom elfogadni magam és azt, hogy van, amin nem tudok változtatni. Sok mindenen lehet és kell is, de például a kinézetemen, az alkatomon, a hangomon nem, tehát jobban járok, ha elfogadom olyannak, amilyen. Nekem ez nem volt annyira automatikus folyamat.

* És miben érezted/érzed magad erősnek?

— Talán abban, hogy elhatároztam, nagyon igényesen és erényesen fogok dolgozni, akármi legyen is a feladatom. Van egyfajta értékrend, melyet próbálok képviselni. Egyfajta színházi etika, melyet kialakítottam arról, hogyan kell egy színházban, egy próbafolyamaton, egy rendezővel, a kollégáimmal etikusan viselkedni. Mindegy, mekkora szerepről van szó. Mondjuk, most a Nemót próbáljuk, én már a regényt is elolvastam, megnéztem minden filmet, mely létezik a témában, utánajártam dolgoknak, tehát próbálok teljesen felkészülni az anyagból, amennyire lehet, függetlenül attól, hogy most nincs is konkrét szerepem, kalóz leszek, kannibál stb. De ezt nem mindenki kezeli pozitívan a szakmában. Hallottam már magammal kapcsolatban olyan kritikát is, hogy túlzásba viszem, és nem kellene mindig mindent elfogadnom, néha vitába is lehet szállni, és hasonlókat, de én nem ilyen ember vagyok, ez van.

* Akkor képes vagy éjszakákon át gyakorolni, olvasni, dolgozni?  

— Számomra nagyon jó érzés, amikor úgy igazán el vagyok foglalva. Most egy olyan időszak van mögöttem, amikor párhuzamosan próbáltam Táborosi Margarétával Újvidéken A Šopalović vándortársulat című előadást, a Szabadkai Gyermekszínházban az Árkon innen, bokron túlt, melyet Ricz Ármin rendezett, közben a Színes Szilánkok Diákszínpad legifjabb csapatával csináltuk a Harisnyás Pippit. Hiába volt őrült tempó, minden percét imádtam, kiteljesedtem attól, hogy minden nap minden percét volt mivel kitöltenem. És nekem ez a jó érzés, amikor van mivel foglalkoznom, amikor foglalkoztatva vagyok.

* Mondtad, hogy nagyon alaposan készülsz egy-egy szerepre. Elmondod, ez pontosan mit takar?

— A színházban szerencsére lehet jó példát látni erre, olyan színészt vagy színésznőt, aki már a legelső olvasópróbára teljes felkészültséggel jön, tisztában van az alapművel, az akkori korral, korszellemmel, tudja, ki a rendező. Ezek számomra jó példák, melyeket szívesen követek. Először az alapművel ismerkedem, újraolvasom, ha kell, hiszen más most olvasni az Antigonét, mint a középiskolában. Ezután elkezdek agyalni a karakteremről. Mik a céljai, milyen gátjai vannak, milyen ember, stb. A rendező nem tud mindenkivel külön-külön foglalkozni, nincs idő rá, hogy minden egyes ember mutasson egy opciót, sokszor neked kell megtalálnod a karaktered.

* Most itt vagy az Újvidéki Színház társulatában, több előadásban is játszol. Van olyan, amely akkora kedvenc, hogy már reggel, ébredéskor az estét várod, hogy játszhasd?

— Mindegyik előadást szeretem. Úgy nem is lehet bemenni a színházba, hogy arra gondolsz, jaj, már megint ezt kell játszani. Én megszerettem az előadásaimat, még azokat is, amelyekkel kapcsolatban nagyon ritkán ugyan, de van valami fenntartásom. De talán a III. Richárdot kedvelem legjobban. Szerencsére lehetőségem volt a színházon kívül is jó szerepeket eljátszani, melyeket szintén imádtam. Például a Pesti Szerb Színházban Dosztojevszkij egyik szövegével foglalkoztunk. Itt az előadás elejétől kezdve a színpadon vagyok, a végén van egy egyoldalas nagymonológom. Hát ezt nagyon durva mértékig ki lehetett dolgozni. Szeretem, amikor ennyire mélyen bele lehet menni valamibe, s végigvinni egy szép ívet.  

* Nagyon karakteres arcod és alkatod van. Szerinted ez előny a színházban?

— Tudni kell ezzel játszani. Van előadás, melyben elfér az erősebb arcmimika, van, ahol letisztultabban kell játszani. Mindig tisztában kell lenni azzal, hogy az aktuális előadás stílusa mit kíván a színésztől. Tehát van, amikor nagy előny, van, amikor nem. Például biztosan volt már olyan, hogy rám nézett egy rendező, és azt mondta magában, ő nem az a karakter, ezért lehet, nem kaptam meg egy szerepet, pedig én belülről azt érzem, hogy bármelyik szerepet el tudnám játszani, de sokszor döntenek első benyomás vagy egy fénykép alapján. Aztán az is lehet, hogy egy másik szerephez meg éppen az én arcom kell majd, akkor pedig megint előnyben leszek. 

* Harisnyás Pippi. Te voltál a rendezője, s nagyon lelkesen beszéltél erről a munkáról.

— Először történt, hogy egy csoport csak az enyém legyen, bár nyilván ott volt Zia (Figura Terézia), aki felügyelte az egészet, de a csoport rám volt bízva. A Fabulában már foglalkoztam fiatalokkal, de olyan, hogy egyedül rendezzek előadást, még nem történt. Nagyon jó volt, bár az elején egy kicsit féltem, de ez hipp-hopp szertefoszlott, hiszen gyorsan megkedveltek és elfogadtak a gyerekek, s én is őket. Két-három hónapig csapatépítő foglalkozásokat tartottam, hogy ők is egy kicsit jobban megismerjék egymást, magukat és én is őket. Ezt nagyon fontosnak tartottam. Zia elmondta, a Harisnyás Pippit kell csinálnunk, de én döntöm el, hogy én írom-e a szöveget a regény alapján, dramaturggal dolgozom, vagy szerzek szöveget. Egy meglévő feldolgozást választottam, melyhez sok sajátot írtam hozzá, de el is vettem belőle. Szívesen foglalkoznék a gyerekekkel a jövőben is, mert fontosnak tartom, hogy a fiatalokat már ebben a korban közelebb hozzuk a színházhoz, másrészt pedig valóban azt érzem, hogy sok mindent lehet nekik adni. Óriási személyiségfejlődésen ment át a csoport s az egyének is ez alatt a több mint fél év alatt. Nagyon fogékonyak az új dolgokra, tapasztalatokra, s mindig pozitív energiát közvetítenek, próba után úgy éreztem, lelkileg is feltöltődtem.

* Az idén is láthatunk a Tanyaszínház előadásában, pedig neked már nem kötelező, nem vagy akadémista, te mégis visszajársz. Miért?

— Hát említettem már, hogy szeretem, ha van mit csinálni, s ez a nyárra is vonatkozik. Ha szabad a nyaram, akkor eléggé el tudok kényelmesedni, elveszíteni a motivációt, hogy dolgozzak magamon, vagy hogy akármivel foglalkozzak. De a Tanyaszínház számomra minden évben meghatározó élmény volt, pozitív nyomot hagyott bennem, ezért visszavágyok.

* A színház mellett akkor csak a színház létezik különféle formáiban?

— A zene az, ami leginkább ki tud kapcsolni. Egy kicsit basszusgitáron is játszom, és megalakult egy zenekar, az osztálytársaimmal közösen Sziveri-verseket zenésítettünk meg, ők Kőműves Csaba, Ágyas Ádám, Hodik Annabella, és már fel is léptünk vele. Most pedig, mondhatni, szintet ugrunk, hiszen Tóth Dani osztálytársunk rendezi a Színes Szilánkok nagy csoportjának a Pál utcai fiúkat, melyhez mi szereztük a zeneszámokat, főleg Ádám, ő a fő zeneszerző, de azért közösen dolgoztuk ki őket. Kijelenthetem tehát, hogy a zene hallgatása és művelése hozza meg az életembe az egyensúlyt.

Scapin furfangjai című Tanyaszínházas előadás

​​​​​​​Az öldöklés istene című előadás