A torontálvásárhelyi Berkán szül. Kotormán Julianna 1980-ban kezdte pályafutását, vagyis zsinórban negyvenhárom esztendeje végzi szülőfalujában az anyakönyvvezetői teendőket. Szívvel és lélekkel, illetve hitbéli meggyőződéssel: a felvállalt munkát az embernek csak és kizárólag szeretettel szabad(na) végeznie.

Beszélgetésünk több etapon keresztül formálódott. Elsőként ugyanis a protokolláris/hivatali fotó készült el. Falunk helyi (anyakönyvvezetői) irodájában, hol — minden modernizáció ellenére — békésen megférnek egymás mellett a számítógép és a vaskos anyakönyvek megsárgult lapjaikkal. Ez utóbbi kötetek száz évre visszamenőleg vannak még helyben. Az 1895-ben bevezetett állami anyakönyvvezetés korábbi, vonatkozó példányait Pancsovára költöztették, az ottani Történelmi Levéltárba. Kérésemre Juli néni barátságosan üti fel előttem az 1975. évi mátrikulumot. A hirtelenében megelevenedő múltból egy ismerős aláírás is rám köszön. Édesapámé. Egy szeptember 27-ei, éjjeli 11 órakor történt eseményről szóló, személyesen elkövetett bejelentésének igazolásaképp.

Berkán Julianna, a torontálvásárhelyi anyakönyvvezető

Azóta persze ebben a (köz)szférában is lezajlott az egységes elektronikus nyilvántartási rendszerbe való beiktatás. Mi tagadás, a digitalizációnak sajnos nem csak előnyei vannak! Esetenként buktatói is, hiszen azt a bizonyos adatbeviteli gyalogmunkát is el kell(ett) végeznie valakinek. És lévén itt a legcsekélyebb tévedésnek sincs helye, már ezért is indokolt követelmény maradt továbbra is a számítógépes és a kézi bejegyzések egyidejű gyakorlati alkalmazása.    

No, de lépjünk vissza újra néhány gondolat erejéig a XX. század ’80-as éveibe! Akkortájt falunk helyi irodájában merőben nagyobb volt a forgalom, mint manapság. Az öregebbek, magamat is ebbe a korcsoportba sorolva, még tisztán vélekszenek azokra a nyüzsgésekre a falu vásártere mázsaházának környékén, amelyek az akkortájt fene nagy divatossággal és vehemenciával Olaszországba exportálandó lovak (le)szállítását kísérték. Hivatalilag ez azt jelentette, hogy a debellácsi kösségházán dolgozó hivatalnokoknak az ún. lópasszusok kiállítását is el kellett végezniük: a jószágok egészségét hitelesítő állatorvosi papírhoz ugyanis a tulajdonosra vonatkozó okmányt is szükséges volt mellékelni. Annak rendje s módja szerint. A 2000-es évek elején, állattenyésztőimérnök-gyakornokként ugyan még volt alkalmam igényelni efféle szállítási hatósági engedélyt a falu helyi irodájában, de csakhamar…, a jelentősebb helyi jószágállomány felszámolásával… Mesélik, néhány évtizeddel ezelőtt a szántóföldek bérbeadására vonatkozó szerződéseiket akár helyben is hitelesíthették a polgárok. A torontálvásárhelyi helyi irodának jelenünkben már csak az anyakönyvvezetői munkák fölött van ingerenciája.

— Eredetileg kereskedő szerettem volna lenni. Az a régi vágású. Aki a szatócsboltban dolgozik, és mindenkihez van egy-két kedves szava, miközben kiszolgálja. Már akkor szerettem a felekkel való munkát. A kommunikációt nagyon. Az általános iskola bevégzése után viszont a mai községi gimnázium jogi ágazatára iratkoztam. Igyekezvén a lehető legjobb tanulmányi eredménnyel megköszönni szüleimnek, hogy abból a kevésből is hajlandóak voltak iskoláztatni. S bár időközben nekem is születtek álmaim az egyetemi továbbtanulásról, mi több, kiváló tanulmányi eredményeimből adódóan szinte csupán karnyújtásnyira voltam azok megvalósításától…, a Sors másképpen rendelkezett fölöttem. Tizennyolc éves voltam akkor.

A jogi pálya felé vezető út elzárattatott ugyan előtte, ellenben kapott az Úrtól egy kiapadhatatlan szellemi töltetet. Egy olyan perpetuum pluszerőt, amely által nemcsak a reábízott és önként vállalt szolgálati teendők végzésében emelkedhetett fel az őt jogosan megillető helyre, de esetében a hivatalnokokról alkotott előítéleteinket is képes volt merőben átformálni. Mert Juli néni személyében olyan embert tisztelhetünk, akiből munkaidőben is árad a nyugalom, a béke meg a jóindulat. Aki bármikor kész bárkit előzékenyen útba igazítani annak ügyes-bajos dolgai intézésekor.

— Az írástudás, az emberekkel való kommunikáció, az előzékenység, a tisztelettudás, az empátia és a törvénynek ától zettig való betartása. Lényegében alapkövetelmények ezek. Amit minden hivatalnoknak tudnia kell. Amiben kompetensnek kell lennünk. Mely készségek nélkül székhez, papírhoz, kalamárishoz még véletlenül sem szabadna nyúlnunk. Eleinte úgy éreztem, kényszerpályára sodródtam, de idővel egyre többen segítettek. Közreműködtünk. Legtöbbje ezek közül az emberek közül ma már nincs az élők sorában, mégis köszönettel gondolok rájuk. Hogy mellettük végül én is fölnőttem a feladathoz.

Mint mondja, bár az emberekkel való munka számára sem volt soha könnyű feladat, az eddigi munkanapjai/-hetei végén egyetlenegy alkalommal sem érezte azt, hogy belefásult vagy netalán „kiégett” volna. Holott hamarabb lehetne napi teendőit kihívásnak nevezni! Hogy miért? Mert lényegében szeretni kell az ügyfelet. Akinek papírok dolgában kell kilincselnie, az eleve keserű szájízzel indul a hivatalokba. Rámegy az egész napja, kiköltekezik, s aztán nagy csoda, ha mindent egyhuzamban el is tud intézni. Hiszen valami mindig, de mindig hiányzik! Így aztán ha papírforma szerint nem is lett jogi tanácsadó, Juli néni, szolgálatának évtizedei alatt, akit csak tehetett, önzetlenül útba igazított. Belső késztetésből. Lényegében mindenkit, aki önmaga is képes és hajlandó volt tisztelettudó illendőséggel viselkedni ügyintézései közepette.

Régebben… Gyakran, egyre gyakrabban felbukkanó szó ez. Változó töménységű nosztalgiával átitatva. Az idők múlásával ugyanis nemcsak életéveink számlálóján gömbölyödnek egyre a numerusok. Így van ez a torontálvásárhelyi helyi irodában is. Régebben például nemcsak az volt a módi, hogy csak és kizárólag hat hónapnál nem öregebb születési anyakönyvi kivonat bemutatásával indulhattál személyi igazolványt, hajtási engedélyt, útlevelet… igényelni, de például az is, hogy ha egy nappal lejárt a személyije, akkor az érintett személynek két felnőtt/nagykorú tanú jelenlétében kellett írásos nyilatkozatot adnia, hogy az alatt az idő alatt nem cserélt lakcímet. Hogy mindebből mi maradt meg az eredeti, illetve (némileg) módosult formátumban, azt sem tisztem, sem szándékom boncolgatni… Csupán hitelesen papírra vetni az első kézből hallottakat. Emlékeztetőül a jelen- s utókor képviselőinek: ilyen világot is éltünk.

Beszélgetésünk idején odakünn eső esett. Konok. Lehangoló. Már-már őszi, pedig a naptár képe szerint tavaszidőnek kellett volna lennie. A melankóliát ilyenkor legfeljebb egy jó feketekávé tudja kiebrudalni. A biztonság kedvéért az a zaccmentes. A jövőt ugyanis nem illik firtatni. Eljön az magától is, spontánul. S hogy mi lészen benne? Nos, az tőlünk is függ. Amit tudunk, az nagyjából már (hely)történet, a számok függvényében.

— Összeszámoltam: évente körülbelül háromezer anyakönyvi kivonatot adtam ki. Előzőleg klasszikus írógépen kigépelve. Az esküvők száma hozzávetőlegesen ezer volt. Az anyakönyvvezetői teendőim (a felekkel való munka, a halálesetek, a születések és az esküvők anyakönyvezése) közül ez utóbbi az egyik legszebb, de a legidőigényesebb is. Voltak idők, amikor évente ötven esküvő is összejött, sőt, olyan alkalomra is emlékszem eddigi szolgálatom során, amikor egyazon szombati napon négy jegyespár mondta ki jelenlétemben a boldogító igent. Leginkább májustól októberig tartott az esküvők szezonja. Az év többi hónapjában csak elvétve volt ilyen ünnepélyes esemény falunkban. Újabban, pláne a külföldön élő és dolgozó, de hazagondoló és hazajáró fiatal falubelijeink, illetve hozzátartozóik személyes kérésére, ezek a tervezgetések/előjegyeztetési kalkulálások akár már több hónappal korábban elkezdődnek. Az esemény előtt. Hogy tudják előre megtervezni az évi szabadságukat. Hogy mindenki haza tudjon érni arra a nagy napra a nagyvilágból. Az ifjú pár is, és maga a násznép is. Ez van. Szakmailag mindenképp igyekszem alkalmazkodni az új idők követelményeihez. A többi viszont marad úgy, ahogy eddig is volt.