* Azt mondom, indítsunk a jelenből. Dolgozik-e valami nagyobb projektumon?

— A kérdés nagyon jó, hiszen jelenleg egy igen komoly munkám van folyamatban. Április 28-án ugyanis egy jelentős kiállításom nyílik Budapesten, a Vigadó galériájában, a Magyar Művészeti Akadémia szervezésében, ezt afféle életmű-kiállításnak tervezem. Ezt az anyagot igyekszem bővíteni újabb munkákkal. Sajnos ebben a mai vírusos helyzetben még a kreatív munka is bizonyos nehézségekkel jár, amire nem számíthattam. Arra sem számíthattam, hogy a kiállítás a vírus miatt online fog megszerveződni, amit nemigen tudok elképzelni, de ez ellen már nem tehetek semmit. Nem is vagyok az a kiállítós típus, a legutóbbi nagyobb kiállításom a fővárosban tíz évvel ezelőtt volt a Budapest Galériában, de most elérkezettnek éreztem az időt egy újabb bemutatkozásra. Egy ilyen tekintélyes galériában ennyi év után a megnyitó közönség és barátok nélkül nehezen elképzelhető.

* Egy életmű-kiállítást összeállítani nem lehet könnyű. Vagy tévedek?

— Valóban összetett feladat, főleg így, hogy ritkán kiállító művésznek tartom magamat. Szerintem kiállítást csak új művekkel lehet létrehozni, csak az új műveknek lehet az a hatásuk, amelyet egy tárlattól várunk, persze egy életmű-kiállításnál más a helyzet, ilyen alkalomra megengedett a régi munkákból is válogatni. Az ilyen alkalom inkább a művészt mutatja be, hogy hogyan alakult a munkássága hosszú éveken keresztül, érezhető a komplex személyisége, hogy érintett-e más műfajokat, foglalkozott-e mással, mint a tőle elvárható munkákkal.

* Plakátjait már nagyon régóta követem, hiszen rendszeres látogatója vagyok a szegedi Thealter Fesztiválnak, melynek már évek óta ön tervezi a vizuális megjelenését. Milyen egy jó plakát?

— Ha már említi a Thealter Fesztivált, ki kell emelnem, hogy ez az egyik leghálásabb feladat egy plakáttervezőnek, hiszen nem egy előadás hangulatát kell megjelenítenem a plakáton, hanem egy teljes fesztivál szellemét kell éreztetni. Szabad Színházak Fesztiválja, szabad grafikai vizuális gondolatra van szükség, a legjobb feladat, melyet egy tervezőgrafikus elképzelhet magának. Nem szeretem, ha egy plakát túlságosan olvasható. Ha tervezek, mindig megpróbálok egy mélyebb, prózai szellemi értéket összehozni. A művészetekben fontos aspektus az érzelmi világ szemléltetése. Az alkalmazott művészetben, így a plakáttervezésben is, mindig egy kicsit többet kell mondani, és soha nem illusztrálni. Ezek a fő szempontok. A ’70-es évek elején kezdtem plakátokat tervezni, s azt hiszem, már akkor kialakult egy sajátos vizuális gondolkodásmódom, amiért Magyarországon a mai napig plakáttervezőként vagyok leginkább jelen.

* Plakáttervezéssel sok-sok évvel ezelőtt az Újvidéki Színházban kezdett foglalkozni. Amikor egy konkrét előadás plakátját készítette, mennyire folyt bele a társulat munkájába? Bejárt próbákra, vagy csak egyeztetett a rendezővel?

— Imádtam ezt a korszakot. Az Újvidéki Színházban, mely már akkor nagyon jó színház volt, mondhatni, családi hangulat uralkodott, öröm volt ott dolgozni, szinte szerves része voltam egy-egy új darab készülésének. Már egy-egy előadás próbáin is részt vettem, tudnom kellett, mi a rendező, a dramaturg elképzelése a műről, összedolgoztunk, s azt hiszem, ezek után nem is volt kérdés, hogy a plakát végül olyan lesz, amely hűen tükrözi az előadás szellemiségét, üzenetét. A színháznak szerintem kötelessége minél több műfajt bevonni egy készülő darabba, a színház legyen az összművészetek háza, szentélye. A színházi plakát feladatát teljesítve úgy marad meg, mint egyedüli dokumentum a darabról és a korról, melyben készült. A tervező művész által átkerül galériákba, múzeumokba, képet alkotva arról a társadalomról, amelyben létrejött. Kassák nagyon sokat tett a plakátművészetért azzal a mondatával, hogy „A plakát, mint tiszta művészeti produktum, fenntartás nélkül élvezhető és értelmezhető, akárcsak egy képzőművészeti alkotás”.

* Maradjunk ebben a korban. Az Új Symposion indulásánál is ott volt, s ez egy nagyon izgalmas, művészetileg elképesztően kreatív időszaknak számított.

— Ez volt az indulópont, mely a legfontosabb minden ember életében. A lap megszületésétől, 1965-től 1967-ig voltam az Új Symposion grafikai szerkesztője. Az az érdemem, hogy új vizuális identitást adtam a lapnak, a már meglévő folyóiratokhoz képest. Ez a friss, új vizualitás pedig csak pozitív visszajelzést kapott. A lapot egyébként a teljes egyetemes magyar kultúra területén ismerték és értékelték. Ez volt az a termékeny talaj, amelyből a mai napig csak tekintélyt tudok kamatoztatni, az a termékeny szellemi töltődés, amely munkásságomban is segített. Belecsöppentem egy alternatív, tehetséges alkotói körbe, ahol az emberek aktívan és pozitívan hatottak egymásra. Olyan volt a légkör, hogy mindenki hatni akart a másikra, s hozni valami újat. Termékeny, megismételhetetlen hangulat uralkodott. Ez természetesen több tényező együtthatásának köszönhetően létezhetett éppen így. A sympós társaságban fontos volt, hogy tudtuk egymást lelkesíteni, s állandóan reflektáltunk a másik munkájára. Ez pedig hihetetlenül inspiráló tud lenni. Olyannyira, hogy a mai napig meg vagyok győződve, nagyon jó dolgot csináltunk ott és akkor. S azt hiszem, így negyven évvel később, ez többszörösen be is igazolódott. Feladatomnak éreztem, hogy vizuálisan ugyanazt a minőségi szintet érjem el, produkáljam, mint amelyet a lap tartalmának más műfajai. Ezt akkor grafikákkal, rajzokkal és az újszerű vizualitással is igyekeztem pótolni.

* S most? Mi inspirálja?

— A szellemi táplálék, mely nagyon fontos ahhoz, hogy tartalmas életet tudjunk élni, különösen, ha művészettel foglalkozunk. Koncertek, kiállítások, színház, mai itteni életem tele van kihívásokkal, ingerekkel, olyan feltöltődéssel, amelyet tudni kell okosan kihasználni. Nyugodtabban ízlelgetem a számomra fontos dolgokat, éjszaka álmodom, nappal dolgozom. Ez a rend nagyon is termékenynek bizonyult, a nyugalom és a nyugalmat nyújtó háttér. Visszatértem a valamikori Kassák-inspirációkra, a konstruktív formákra, ebben tudom teljes lényemmel kifejezni magamat, illetve szabadabban megfogalmazni érzelmi világomat. Ez a műfaj a konstruktivista irányzathoz tartozik, Kassák Lajos volt az első magyar képviselője a mértani testekből alkotott koncepcióval. Akkor és ott fertőződtem meg a mértani formákkal és a konstruktivista szellemmel, ez már másmilyen nem lehet. Már 1973-ban volt Újvidéken egy kiállításom ezzel a témával, az első szakmai elismerést (díjat) ezekkel a munkákkal érdemeltem ki. Évekig arról álmodtam, hogy egy nap elmélyültebben is foglalkozzak ezzel, ami néhány évvel ezelőtt megvalósulhatott, azóta ezeket a munkáimat ismét meghatározó műfajomnak tekintem. A sok, plakáttervezéssel eltöltött év után szükségem volt arra, hogy csak magamra koncentráljak, ezért a mostani kiállítás anyaga plakátokból és konstruktív munkákból áll össze.

* Említette, hogy nem szeret tervezni. Miért?

— Az emberek mindig valamiféle tervek szerint élik az életüket. Egy művész számára ez igen káros lehet. Hiszen a mi munkánkban fontos a spontaneitás, a lelki feltöltődés, mert ez alakítja ki, milyen művészetet fogunk létrehozni. S nyitottnak kell maradnunk más művészetek felé is. Nem mondhatjuk, hogy bennünket nem érdekel a színház, a zene, az irodalom. Mindenhez kíváncsian és nyitottan kell hozzáállni, hiszen csak így töltődünk fel, ez a feltöltődés pedig azonnali alkotási vágyat hoz létre a művészben. Ráadásul, ha az ember tervez, az azért is rossz, mert ha valami nem úgy alakul, ahogy abban a bizonyos tervben kitaláltatott, akkor elkezdi magát rosszul érezni tőle. Elégedett vagyok az életem alakulásával. Fiaim ebben a légkörben szívták magukba a művészetet, nagy örömömre mindketten ezt a pályát folytatják. Egész életemben átadtam magamat az érzelmeimnek, és végül is mindig jól alakult körülöttem minden, nem terveztem, tehát nem is csalódtam.

* Díjak és elismerések?

— Természetesen az elismerések ösztönzően hatottak munkásságomra, a díjak ezért léteznek. Magyarországra költözésem előtt körülbelül húsz szakmai elismerésben és díjban részesültem. Ezek közül kiemelném a Vajdasági Iparművészek és Formatervezők díjait, a Forum kiadó díját, a Nagyapáti Kukac-díjat, Újvidék Város Októberi Díját, majd Magyarországon a Munkácsy Mihály-díjat, a Békéscsabai Biennálé díját, a Magyar Művészeti Akadémia Tervezőművészeti Díját és talán a legnagyobb kitüntetés az, hogy a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja lettem. Nagy elismerés számomra az, hogy a Szegedi Thealter Fesztivál már harminc éve ragaszkodik az én plakátterveimhez. Újvidéken az Újvidéki Színházzal való kapcsolatom tizenkilenc évig tartott, talán tovább is tartott volna, ha nem költözöm át Magyarországra, ahová a Magyarok Világszövetségétől kapott felkérés miatt jöttem, egy újonnan induló lap művészeti szerkesztő pozíciója betöltésére. Mindezen elismerés bizonyítja, hogy még nem jött el a nagy pihenés ideje.