Elcsendesedett udvarok

Elcsendesedett udvarok

Nem irigylésre méltó azoknak a fiataloknak a sorsa, akik megfordítva szekerük rúdját, a nagyvilágban keresik egy jobb élet lehetőségét. De azoknak a szülőknek az élete sem, akik könnyeiket nyelve kísérik gyermekeiket az állomásra, ahonnan rendszerint csak egy irányba megy a jármű: idegenbe, vissza már jóval ritkábban. A középkorú özvegy édesanya mesél a családi ház elcsendesedett udvaráról, kétségeiről, bánatáról.

— Istenem, de másként képzeltem el az életemet, amikor férjhez mentem — mondja elgondolkodva az asszony. — Egyszerű, dolgos parasztcsalád egy kissé későn jött gyereke vagyok, a testvérem jóval idősebb nálam. Nem voltunk sem szegények, sem gazdagok, úgy éltünk, mint a többi hozzánk hasonló család: dolgoztunk, mindenki végezte a maga feladatát. Apám volt a főnök, aki időnként szívesen nézett a pohár fenekére, és ilyenkor szinte elviselhetetlenné vált. Nem volt agresszív, de vég nélkül sorolta a hibáinkat. Ilyenkor a család minden tagja igyekezett valami foglalatosságot keresni az udvarban, hogy ne kelljen végighallgatni a prédikációt.

Már kicsi koromban szerettem olvasni, hallgattam a rádiót, amikor megvettük az első tévékészüléket, én voltam a leghűségesebb nézője. Volt bennem egy velem született tudásszomj, szerettem az időseket, szívesen gondoztam a beteg családtagokat, de sajnos csak ennyire tellett a lehetőségből, a szüleim nem engedtek középiskolába. Korán elhatároztam, hogy ha anya leszek, mindent megadok a gyerekeimnek, rám mindig számíthatnak, mindig közel leszünk egymáshoz, hogy mindent meg tudjunk osztani. Még húszéves sem voltam, amikor férjhez mentem a szomszéd legényhez, a szüleihez költöztünk, és velük voltunk anyósomék élete végéig. Nem volt könnyű, de megtanultam, hogyan kell mindenkinek eleget tenni úgy, hogy közben én is megmaradjak olyannak, amilyen igazából vagyok.

Két lányt szültem. A nevelésükön kívül anyósomékat gondoztam, és minden mezei munkában ott voltam a férjem mellett. Az én szüleim is idősödtek, egymás után dőltek ágynak, és hosszú betegség után hunytak el. Természetes volt, hogy őket is én gondoztam, úgy éreztem, ez inkább az én feladatom, mint a bátyáméké. A házasságunk kezdetén szépen gyarapodtunk, mindössze nyolc holdon gazdálkodtunk, de akkoriban ennyiből is meg lehetett élni. Ám ahogy megkezdődött a polgárháború — számtalan családdal egyetemben —, megindultunk a lejtőn. Egyre szigorították az előírásokat, emelték az illetékeket, lassan lehetetlenné vált a kisgazdaságok működése, így a férjem napszámba is elkezdett járni. Rengeteget dolgoztunk, mert a meglevő területet is művelni kellett, gondoskodni a szülőkről, nevelni, iskoláztatni a gyerekeket, és minden kötelezettséget fizetni az államnak. Az életünk lassan abból állt, hogy temettük a szülőket, törlesztettük az adóhátralékot, eladtuk a mezőgépeket, mert nem tudtuk őket karbantartani. A termékeink egyre kevesebbet értek, már azt sem kaptuk vissza, amit befektettünk. A lányok — befejezve a középiskolát — egymás után mentek férjhez, és végre az első unoka is megszületett, egy kis fényt hozva az életünkbe.

Az idősebb lányunk a férjével házat épített, az unoka így nagyon sokat volt velünk. A férjemmel öregségünkre kezdtünk állatkertbe, bábszínházba járni. Vasárnaponként rendszerint mindannyian együtt voltunk, az udvarban visszhangzott a gyermekkacaj, tele volt élettel a ház, az egész környék. Elsőként a vejem maradt munka nélkül, majd a lányom is oda jutott, hogy a fizetéséből már csak az útiköltségre meg egy-két apróságra tellett. Az ő ötlete volt a kivándorlás, a vejem eleinte hallani sem akart erről. De az egyre „soványabb” napok lassan őt is meggyőzték, hogy lépniük kell. Hát nekivágtak az ismeretlennek. Az unokám ott kezdett iskolába járni, évente két alkalommal látom őket. Itthon egyedül maradtam, a férjem meghalt, és nem sokkal később a fiatalabb lányomék is kivándoroltak. Tudom, hogy rengeteg szülő osztozik velem a magány okozta fájdalomban, de azért kimondom, hogy szinte elviselhetetlen az élet olyan családi házban, amelyben minden elcsendesedett. A napokban a fiatalabb lányom is megszülte az első babát, most egy hónapig náluk leszek, hogy legalább a gyermekágyi néhány hét idején segítsek. De nem maradok, pedig hívnak, hiszen mint mondják, nincs kiért itthon maradnom. Igazuk van, csak sajnos nem tudom rászánni magam, hogy feladjam a családi házat. És attól is összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy néhány év múlva az unokáimmal már beszélni sem tudok. Már most is előfordul, hogy az unokám németül mond valamit, mert nem jut eszébe a magyar kifejezés. Tudom, hogy soha többé nem lesz hangos az udvarunk, a diófa ágáról már nem repül magasba a hinta. De nekem mégis ez az otthonom, és úgy érzem, valaki elrabolta tőlem a gyerekeimet és az életem egy részét is. Engem az sem vigasztal, hogy a faluban még legalább húsz udvarból tűnt el az élettel teli zsivaj…


A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Elcsendesedett udvarok
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2020.06.26.
  • LXXV. évfolyam 26. szám
Elcsendesedett udvarok
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2020.06.19.
  • LXXV. évfolyam 24. szám
Facebook

Támogatóink