A feketicsi Lódi család vállalkozása a vajdasági borászatok közül a legidősebbek közé tartozik, és nem csupán azért, mert Bácsfeketehegyen 1785 -- a falu telepítése -- óta foglalkoznak szőlészettel és borászattal, hanem mert a vállalkozás kezdete még a kilencvenes évekre tehető, s ezzel a család a szebb napokat is megélt bortermelés újbóli fellendítésének úttörőjévé vált a régióban. A bor iránti tisztelet és szeretet pedig azóta is kiérzik minden palackban, minden kortyban. A bácsfeketehegyi Lódi-pincészetben jártunk.
Lódi Miklós postaforgalmi főiskolát fejezett be, majd kilenc év postamesterkedés után, amikor Szerbiában rossz szelek kezdtek fújni, 1985-ben külföldre költözött a családjával. Mielőtt elhagyta volna az országot, elvégzett egy vendéglátó-ipari iskolát, így amikor letelepedtek Svájcban, már szakácsként állhatott munkába. Tíz évvel később, 1997 körül — ha végleg nem akartak is hazatelepülni — úgy döntöttek, befektetnek egy itthoni vállalkozásba. Abban az időben mindenki üzleteket nyitott, de ők valami eredetit szerettek volna, így kanyarodtak vissza ahhoz a szakmához, amellyel már a családfő nagyapja és az elődei is szívesen foglalkoztak. Ekkor kezdte meg működését a Lódi-pincészet.
Ahogyan Lódi Miklós visszaemlékszik, a szőlővel, borral kapcsolatos első élményei még a gyerekkorából valóak. Akkoriban más volt a szüret — több napig tartott, az alkalomra pedig egy nagy, vidám társaság jött össze rokonokkal, barátokkal, főtt a birka- és a kakaspaprikás, a legkisebbek pedig sorra ízlelgették a finom, édes mustot. Idővel — de még gyerekként — ő maga is segített a szüreti munkálatokban, így, mondhatni, a vérében van a borászat. Néhány évtizeddel később nagy merészség volt a részéről, hogy belevágott a szőlőtelepítésbe, hiszen a szocializmus időszakában, amikor ellehetetlenítették a magánvállalkozók tevékenységét, és velük a borászokét is, édesapja generációja már teljesen kiesett a szakma gyakorlatából. Mindent újra kellett tanulnia.
Az ismeretszerzésnek nagy szeretettel, lelkesedéssel és reményekkel láttak neki a családban, az első sikerek mellé azonban hamarosan társultak az első csalódások is. Nemcsak a szakma nehézségeivel kellett szembenézniük, hanem azzal is, hogy milyen lehetetlen helyzetek elé állítja az állam azokat, akik tisztességesen, minden törvényt és előírást betartva igyekeznek dolgozni. Akkoriban az országban még nem is lehetett hozzájutni a szükséges gépekhez, tartályokhoz, mindent külföldről kellett beszerezni. Sokszor becsapták őket, legyen szó a megvásárolt szőlőoltványok fajtájáról vagy a már elkészült borok adás-vételének lebonyolításáról. Ám elképzelésüktől, hogy elődeik nyomdokait követve minőségi bort fognak készíteni, nem tágítottak. A szőlészet és a borászat mesterségét jobbára könyvekből sajátították el, később pedig a gyakorlatból szerzett tapasztalataik által csiszolták ismereteiket. Megküzdöttek minden nehézséggel, beletanultak a szakmába, és lassan a területeiket is sikerült bővíteniük: a falu határában lévő földjük az első két hektárról idővel három és fél hektárra nőtt, később pedig a településen kiépített pince mellett is vásároltak egy csaknem másfél holdnyi földterületet.
A szőlő nagyobb része a Telecskai-dombok utolsó nyúlványán, egy szerkezetében és összetételében érdekes területen fekszik. A dombhát felső rétege ugyanis egy fekete humuszos földréteg, mely alatt sárgás, homokos agyagréteg húzódik, a dél-magyarországi hajós—bajai szőlővidékhez hasonlóan. Előnye, hogy itt karakteres savgerincű, szép borokat tudnak előállítani. Nem véletlen az sem, hogy Bácsfeketehegy elsősorban a meggyről híres, ez szintén a talajnak köszönhető. Ahogyan a piros bogyósgyümölcs, úgy a vörösbort adó szőlő is nagy mennyiségű vasat képes felszívni a talajból, ezáltal a Lódi-pincészet valamennyi vörösborának magas a mineralitása és a vastartalma. Ezért nem meglepő a borokban az erdei gyümölcsös ízvilág sem. A borász szerint Bácsfeketehegyen mindmáig ez a talajsajátosság tartja fenn a szőlészetet, hiszen a borok egyedisége is ennek az érdekes területnek az összetevőiben rejlik.
A pincészetben a vörös fajták közül merlot, kékfrankos, illetve kékfrankos rozé, cabernet sauvignon, valamint úgynevezett Lódi-bor készül. A fehérek közül olasz- és rajnai rizlingből, chardonnay-ből és župljanka szőlőből készítenek bort. Ez utóbbit egy ideje ottonel muskotállyal házasítják, mely borkülönlegesség Feketicsi fűszeres néven már kezd elhíresülni a fogyasztók körében.
A domboldalon fekvő szőlőt magas művelésű rendszerré alakították, a pince melletti területen pedig alacsony, bakhátas művelésű szőlők vannak. Ez utóbbi a tradicionális eljárásmódot tükrözi, és az az előnye, hogy a szőlőtőkék tövét ősszel, a betakarítás után betakarhatják a fagykárok elkerülése érdekében. A magas művelésű területeken, ahol nem alkalmazhatnak hasonló eljárást, az elmúlt évtizedben sajnos többször is tapasztalták már ennek hátrányát.
Ahogyan hátránya néha a gyönyörű, festői környezetnek is akad. A domboldal mellett fekvő erdőben a vadászok ugyanis évente több száz fácánt nevelnek ki. Ezeknek a madaraknak pedig a szőlő az egyik legkedveltebb csemegéjük, melyből akár két tonnát is megesznek. Hasonló gondot okoznak a méhek is, melyek önmagukban nem tesznek ugyan nagy kárt a szőlőben, a gyümölcsöt megszúrva, héját felsértve azonban a szemek sokkal inkább ki vannak téve a kedvezőtlen időjárási viszontagságoknak és ezzel együtt a penésznek. Az élőlények és maga a szőlő, illetve a bor érdekében nem használnak vegyszereket ellenük. Jóllehet tovább nehezíti a helyzetüket, hogy az erdő visszafogja a szeleket, a közelében jobban megül a köd, illetve a pára, mely a gombásodás és a szőlőbetegségek terjedésének is kedvez. Rengeteg pluszköltséggel jár tehát a természet okozta károk elleni védekezés, mégis az az elsődleges szempont, hogy környezetkímélő megoldást találjanak.
Felmerülhet a kérdés, hogy ha ennyi nehézség adódik, mely miatt megtorpanhatna az ember, akkor mégis hogyan sikerült a Lódi-pincészetnek mind ez idáig fennmaradnia, és egyáltalán minek köszönhető ez a töretlen kitartás. Az elsőre egyértelmű a válasz: nem ebből akarnak megélni. Lódi Miklós és felesége továbbra is Svájcban dolgozik, a borászatban — a természetességre és a minőségre való törekvés által — keletkező „lyukakat” onnan sikerül befoltozni. Az utóbbi kérdésre pedig csakis akkor kaphatunk őszinte választ, amikor leülünk a borásszal elfogyasztani egy könnyű Feketicsi fűszerest, egy kékfrankos rozét vagy egy rubinvörös cabernet sauvignont. És miközben mosolyogva hallgatjuk, hogyan készült a poharunkba töltött nedű, a borász történeteket mesél a szinte fogadott gyermekeként dédelgetett, már-már emberi személyiségjegyekkel felruházott borokról, melyek rejtélyes módon képesek kirúgni a hordó oldalába fúrt dugót, ha megérzik a szőlővirágzást, és ha a következő kortyban már mi is érezzük ezt az energiát, akkor nem is keresünk tovább semmilyen tudományos magyarázatot.
