A II. világháború után a kettéosztott Európa nyugati felén a politikai elit körében uralkodóvá vált az a nézet, hogy az európai nemzeteket és államokat föderális nemzetközi szervezetekben kell integrálni valamilyen formában. E mellett számos más előnyén kívül elsősorban az szólt, hogy ezzel az újabb háborúkat lehetne elkerülni. A fegyveres konfliktusok elsődleges okozói — legalábbis az egykori megítélés szerint — a nemzetállamok voltak. Az Amerikai Egyesült Államok a II. világháború után a világ első számú nagyhatalmává nőtte ki magát, és szintén támogatta Európa egyesítését. Az angolszász pénzügyi elit érdeke volt a nemzetállamok gyengítése, hiszen ezáltal a piaci-pénzügyi műveletek végrehajtását egyszerűbben lehetett volna kivitelezni.

Az integráció megkezdése érdekében létrejött 1946-ban az Európai Föderalisták Uniója, 1947-ben a Európa Mozgalom az európai egységért, és az 1948. évi hágai tanácskozáson már az Európai Unió létrehozásának ötlete is beszédtéma lett. Az ülésen Churchill elnökölt, de ott volt többek között Konrad Adenauer, François Mitterand, Paul-Henri Spaak és Altiero Spinelli is. 1949-ben létrejött az Európa Tanács. Az Európai Szén- és Acélközösség tervét már olyan tapasztalatok után hozták létre, amelyek azt mutatták, túl gyorsan azért mégsem kivitelezhető a folyamat. Az Európai Unió elődje volt az Európai Szén- és Acélközösség, majd az Európai Gazdasági Közösség vagy Közös Piac, melynek történetét sokan és sokféle szempontból megírták.

Az elmúlt csaknem hetven év alatt kialakult működésmód mára némileg elfajulni látszik. Vitatémává vált, hogy az európai nemzetek szabadságát, a választók demokratikus részvételi lehetőségeit mennyire engedi kibontakozni. Most ott tartunk, hogy az unió egy korábbi szervezetekhez és alakulatokhoz nehezen hasonlítható hibrid államszövetség. A föderatív, mondjuk úgy, hogy nemzetek feletti, illetve a nemzetek önállóságát védő szuverenista (bizonyos elemzésekben konföderatív) elemek egyaránt megtalálhatóak. Ezek az elképzelések, illetve azok támogatói folyamatos vitában állnak, nem túlzás azt mondani, hogy küzdelmet vívnak egymással. A konfliktusok mostanáig olyan mértékben kiéleződtek, hogy az intézményeken belül lehet, hogy már nem oldhatóak meg.

Churchill 1946-ban Zürichben elmondott beszédében a föderatív berendezkedésű Európai Egyesült Államok létrehozásának szükségességéről beszélt. A német—francia kibékülésre is utalt, hiszen ez a két ország lett volna elképzelése szerint az európai egység felé vezető folyamatok éllovasa. Az Egyesült Királyság pedig — Churchill megfogalmazása szerint — támogatója lenne az Európai Egyesült Államoknak, de nem lenne tagja is. A körülmények úgy hozták, hogy ez utóbbi már megvalósult.

Nem tudni még, milyen lesz az uniós politikai színtér átalakulása az európai választások után. A kampányok többnyire inkább nemzetiek voltak, a politikusok a saját társadalmukban fontos témákra reflektáltak. Az eredmények is a legtöbb esetben a hazai politikával való egyetértést vagy annak ellenkezőjét tükrözték. Azt is nehéz előre látni, hogy az új bizottság milyen prioritásokat tud kitűzni, valamint hogy mennyire lesznek képesek gyors reakciókra a gyorsan változó körülmények közepette. A háború, a klímahelyzet, a gazdasági kérdések és a migrációs politika terén is gyors, hatékony megoldásokra lenne szükség.