,,Együtt lélegeztem a csapattal”
Tóth Tibor
2010.04.13.
LXV. évf. 15. szám
,,Együtt lélegeztem a csapattal”

Szepesi GyörgySzepesi György újságíró, riporter 1922. február 5-én született Budapesten. 1945-től a Rádió munkatársa, 1975-től 78-ig a bonni tudósítója, 1981-től 92-ig a Sport Főosztály vezetője, 1978-tól 86-ig a Magyar Labdarúgó-szövetség elnöke, 1982-től 94-ig a Nemzetközi Labdarúgó-szöve...

Szepesi György

Szepesi György újságíró, riporter 1922. február 5-én született Budapesten. 1945-től a Rádió munkatársa, 1975-től 78-ig a bonni tudósítója, 1981-től 92-ig a Sport Főosztály vezetője, 1978-tól 86-ig a Magyar Labdarúgó-szövetség elnöke, 1982-től 94-ig a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség vb-tagja, 1995-től a XIII. kerület, 2005-től pedig Budapest díszpolgára. Tizenhárom nyári olimpiáról és tizenegy labdarúgó-világbajnokságról tudósította a világ magyarságát. Számtalan díja és elismerése közül a SZOT-díj (1969), a Gerevich-díj, a NOB Olimpiai Érdemrend ezüst fokozata (1995), a Prima Primissima Díj (2004), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (2005) és a Fair Play Életműdíj (2011) a legjelentősebb.
- Kevesen tudják, hogy Ön 1934-től egészen 1961-ig igazolt játékos volt, végül mégis sportriporterként ismerték meg világszerte. Hogyan bontakozott ki a mikrofon iránti szeretete?
- 1930-ban ébredt fel bennem a mikrofon iránti szeretet, a magyar-olasz labdarúgó-válogatott mérkőzésén, melyet elődöm, a magyar rádióközvetítés úttörője, Pluhár István közvetített. Szenzációsan közvetített annak ellenére, hogy 5 : 0-s vereséget szenvedtünk. Édesapám vásárolt egy Phillips-készüléket, egy nagy világvevő rádiót, és azt hallgatva eldöntöttem, hogy én is sportot fogok közvetíteni. Mindenáron nagy futballista szerettem volna lenni, de felismertem, hogy nincsenek meg hozzá az adottságaim, és tudtam, hogy úgysem viszem sokra. A Váci út 97-es számú házban születtem, majd a jó szerencsém pontosan 100 házzal messzebbre vezérelt, Angyalföld és Újpest határára, a Váci út 197-be. 10-11 éves voltam, amikor az angyalföldi pályán láttam játszani annak az időszaknak a legnagyobb futballistáját, Szusza Ferit. Ott győződtem meg róla, hogy kik is azok a zsenik, akik a futballt, a sportot előreviszik. Mert ezek a fiúk - Öcsi és Szusza - már akkor, kilencévesen is zsenik voltak. Aki ezt nem látta, az vak volt, vagy nem akarta látni. Azt mondtam, hogy így én soha, de soha az életben nem fogok tudni játszani. Énbennem nem volt meg az az isteni szikra, amitől ezek a gyerekek a pályán, a grundon egyszer csak felizzottak. Aztán egyszeriben azon az úton találtam magam, amelyik a mikrofonhoz vezetett. Észrevettem, hogy ez az a hely, ahol az én képességem segíteni tudja, a világ elé tudja tárni az ő nagyszerűségüket.
- A neve szinte egybeforrt a magyar rádióval. A közvetítéseit még ma is gyakran emlegetik nálunk, a Délvidéken is. Hova vezetett az első külföldi útja?
- 1946. november 25-én Belgrádban, egy Belgrád-Budapest-labdarúgó-mérkőzés volt az első külföldi közvetítésem. Érdekes, hogy a találkozót nem jugoszláv-magyar mérkőzésnek nevezték. Belgrádból azért szerettem közvetíteni, mert mindig olyan hosszú kábelt kaptam, hogy végigmehettem vele a pálya szélén. Általában a pálya széléről közvetítettem, és Belgrádban a hosszú kábelnek köszönhetően együtt futhattam a labdával, a játékosokkal. Emlékszem, a Crvena zvezda stadionjában, a harmadik magyar-román meccs alkalmával, amikor Szőke Pista a találkozó 85. percében berúgta a második és egyben győztes gólunkat, én berohantam hozzá, ő meg kifelé indult, és így félúton a pályán készíthettem vele egy rövid interjút. A játékvezető pedig megállt, és megvárta, hogy befejezzük az interjút.
- Gyakran lehet olyan véleményt hallani, hogy jó, jó, a mai riporterek is tehetségesek, de ahogyan a Szepesi közvetített, az valami egyedi volt. Miben különböztek az Ön közvetítései a többitől?
- Talán abban, hogy szinte együtt éltem, együtt lélegeztem a csapattal, a játékosokkal. Mostanában effajta hozzáállás nemigen tapasztalható. Egy-egy győzelem után együtt örültünk, együtt ünnepeltünk, vereségek után pedig együtt szomorkodtunk, s bizony számtalan esetben együtt sírtunk mindannyian. Mostanában a riporterek egy része kenyérkereseti lehetőséget lát a munkájában, és nem hivatástudatból végzi. Mindig azért mentem ki a pályára, hogy kiszolgáljam a sportolókat, vagyis hogy az ő sikerüket, győzelmüket úgy adjam át a hallgatóknak, mintha az a saját sikerem is volna.
- Rengeteg magyar sportsikert közvetített a hallgatóknak. A sok közül melyik a legkedvesebb?
- Mindig az első. Számomra Németh Imre olimpiai aranya az 1948-as londoni nyári játékokról. Kalapácsvetőnk a jugoszláv Ivan Gubijannal és az amerikai Bob Bennett-tel vívott az első helyért, s 56,02-vel szerezte meg az aranyérmet, másfél méterrel megelőzve Gubijant. Mindhárman nagyon idegesek voltak, még Imre is néhány méterrel a világcsúcsa alatt dobott.
- Mit tanácsol a kezdő sportújságíróknak, riportereknek?
- Járjanak minél többet meccsekre, akkor is, ha épp nem kell írniuk róla, vagy nem kell közvetíteniük. Benne kell élni a sportban, ott kell lenni az edzéseken, mérkőzéseken. Ez egy olyan szakma, amelynek alapfeltétele a szerelem, vagyis az, hogy a sportújságíró szeresse a munkáját. Bevallom őszintén, a feleségem nem nagyon értette, miért érzek ily nagy szerelmet a sport iránt. Ennek ellenére már hatvan-egynéhány éve együtt élünk. Kétszer volt velem kint meccsen: az 1954-es világbajnoki döntőn és egy Bayern München-Újpest-mérkőzésen, amikor a németek 3 : 0-ra nyertek. Azt mondta, köszöni, ő ebből nem kér, de hozzászokott, hogy az én életemhez a futball és a rádióközvetítés is hozzátartozik. Más sportágak mérkőzéseit is közvetítettem, s nálam mindig az volt az alapkövetelmény, hogy elkötelezett híve legyek annak a sportágnak, amelynek a küzdelemit éppen közvetítem. Szeretem a sportolókat. Bármikor, amikor ők úsztak, rúgtak, dobtak, egy kicsit úgy éreztem magam, mintha én is a helyükben lennék.
- Mekkora esélyt ad a magyar labdarúgó-válogatottnak arra, hogy kijusson a 2012-es Európa-bajnokságra?
- Szerintem az itthoni 0 : 4-gyel minden sanszunk elszállt. A hollandiai 5 : 3 valóban nem rossz, de a tényen nem változtat, hiszen kikaptunk. Talán 3 : 3-nál be kellett volna állnunk védekezni, s akkor kihúzhattuk volna a döntetlent. Úgy gondolom, hogy a svédek kihasználják azt az előnyt, melyet adtunk nekik. åk is kikaptak Hollandiában, de otthon még legyőzhetik őket. Kérdés, mi mire leszünk képesek a svédek ellen itthon. Félek, hogy nem jutunk ki az olimpiára, s azt hiszem, ez a félelem reális.
- Milyen emlékeket őriz az egykori jugoszláv sportolókról?
- Természetesen élénken emlékszem a jugoszlávok akkori aranycsapatára, melyet többek között Bobek, Čajkovski, Beara neve fémjelzett. Nagyon jó barátságban voltam az akkori rádiósokkal, Radivoj Markovićtyal és családjával, a zágrábiakkal, például Tomićtyal. A sportbarátság mindvégig összekötött bennünket. Így vagyok a bécsi kollégákkal is, ők is a legjobb barátaim közé tartoztak, minden határt lebontottunk magunk között. Sajnálom, hogy nincs már életben senki sem közülük, egyedül maradtam - zárja a beszélgetést Szepesi György egykori rádióriportert, sportújságíró.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..