Audio

Egyszerűen nincs szerencséje

Egyszerűen nincs szerencséje

A beszélgetés alatt egy jó néhány évvel ezelőtti alanyom szavai járnak az eszemben: egy anyának legyen akkora a köténye, hogy a gyerekei minden hibáját le tudja vele takarni. Ennek a megfáradt, hatvanon túli asszonynak legalább két kötényre volna szüksége, hogy eltakarja egyetlen fia tetteit, melyekre mindig talál mentséget.

— Tudja, sokszor úgy érzem, megszakad a szívem, ha ránézek a fiamra — mondja szomorúan az asszony —, pedig egészséges, jóképű fiatalember. De egyszerűen nincs szerencséje. Istenem, pedig de sokat gürcöltem az életben, hogy neki ne legyenek anyagi gondjai! Egyszerű munkáscsaládból származom, jómagam is gyári munkás voltam egészen a kilencvenes évek végéig, amikor onnan is szélnek eresztették az alkalmazottak többségét. Alig voltam tizennyolc éves, amikor férjhez mentem, és még harminc sem, amikor megözvegyültem. A fiam is csak ötéves volt. Időközben anyám meghalt, apám újranősült, és neki az új asszony — akivel nem volt a legjobb a kapcsolatom — volt fontosabb. Egészséges fiatalként nem féltem semmilyen munkától, így éhesek sosem voltunk a fiammal. Igaz, ehhez az égvilágon mindent elvállaltam, és mire a fiam iskolába indult, sikerült egy saját kis vegyeskereskedést nyitnom. A piciny boltban volt minden, amire egy háziasszonynak szüksége lehet: magam gyúrtam a tésztát, aprósüteményt készítettem, a falusi rokonoktól friss gyümölcsöt és főzelékféléket hoztam. A boltnak idővel kiépült egy állandói vevőköre.

Így ismertem meg azt a férfit is, aki eleinte csak vásárolt, idővel a boltban ragadt egy kis csevegésre, később virággal jött vásárolni. Egy kicsit nagyhangú, de jóképű és talpraesett férfi volt, aki azokban az ínséges időkben is feltalálta magát, így a bolt árukínálatát is jelentősen bővítette. Mindenben segített, és mindig meghallgatott, ha szomorú voltam. Nem mellesleg jó viszonyt ápolt a fiammal, ami nekem rendkívül fontos volt. Nem házasodtunk össze, de mintegy húsz évig éltünk együtt — és jól megvoltunk. A problémák akkor kezdődtek, amikor a fiam serdülőkorba lépett.

Abbéli igyekezetemben, hogy mindent megadjak neki, annyira el voltam foglalva az anyagiak előteremtésével, hogy a nevelésére nem fordítottam elég gondot. Azt hittem, ha nagyon szeretem, és mindent megadok, akkor semmi problémánk nem lehet. Hát, nem így történt. Eleinte a középiskolában voltak bajok, sokat lógott az órákról, és sosem vallotta be, hol kószált iskola helyett. Nem ivott és nem kábítószerezett, amit orvosi vizsgálat is alátámasztott — ezt egyébként önszántából vállalta. Akkoriban kezdtek divatba jönni a játékautomaták, melyek szinte bűvöletben tartották. Én úgy gondoltam, az a legfontosabb, hogy józan, tiszta a feje, úgyhogy meg tudja ítélni, hol a határ. A középiskola befejezése után kértük, hogy jelentkezzen katonának, amit meg is tett, de mindössze kilenc hónapot töltött a kaszárnyában, közben pedig vagy ötször volt szabadságon, tehát a katonaság sem nevelte meg úgy, ahogy még régebben a fiúkat. A leszerelése után, ha szóltunk neki, mindig segített az üzletben, az ideje java részét azonban fogadóirodákban töltötte. Sohasem kért tőlem pénzt, amiből arra következtetek, hogy gyakran nyert. Aztán egy olyan időszak következett, amikor csak veszített, és ilyenkor nem lehetett vele bírni.

Megismert egy árva lányt, akit a nagymamája nevelt fel, és bejelentette, hogy megnősül. Úgy gondoltam, a lány megbecsüli, hogy normális körülmények közt élnek, és majd igyekszik hozzánk idomulni. Eleinte jól is haladt minden, a menyem valóban szorgalmas fiatalasszony. De nagyon hamar hozzászokott a jóléthez, és amikor megszülte az ikreket, megkezdődött a márkás holmik vásárlása, a külföldi nyaralások, valamint a fodrászhoz és a kozmetikai szalonba való járás minden héten. A párom figyelmeztetett, hogy nagyon gyorsan a fenekére vernek majd mindannak, amit hosszú évek alatt összekuporgattam, de nem hittem neki. Az udvarunkban egy kétszobás kis házat építtettem nekik, hogy ne legyek a terhükre, miközben egyre többször kerültem vitába miattuk a párommal. Egyszer aztán, amikor a fiam fogadóirodába vitte a bolt egyheti forgalmát, besokallt, és elköltözött tőlem.

Én már két éve „nyugdíjaztam” magam, rájuk bíztam a boltot, és úgy éreztem, kecmeregjenek ki a helyzetükből ők maguk, rám ne számítsanak. Mire az ikrek iskolába indultak, a fiamék bezárták a kisboltot, eladták az autójukat, a házukat. Mert maga is jól tudja, milyen a szerencsejáték: egyszer nyersz, egyszer veszítesz, és rendszerint a jókat kerüli el a szerencse. De a fiam sírt, és arra kért, adjam el a házam, mert egy jókora összeggel tartozik egy uzsorásnak, aki fenyegeti. Így hát most árulom a házam, és van is már egy érdeklődő. Igaz, nem kapom meg az ingatlan teljes értékét, de kisegítem a gyerekemet a bajból. Ő, szegény, nem tehet róla, hogy egyszerűen nincs szerencséje.

Címkék: sorsok_emberek
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Egyszerűen nincs szerencséje
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2017.01.19.
  • LXXII. évfolyam 2. szám
Egyszerűen nincs szerencséje
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2017.01.08.
  • LXXII. évfolyam 1. szám
Facebook

Támogatóink