Az utólag virtuálisan is megköttetett barátság fényképalbumait lapozgatva bevillant: bizony, volt már korábban is szerencsénk egymáshoz. Közös ismerősünk ismerősének ismerőse profiljai révén, vagyis hála a közösségi portálnak, mindent tudunk egymásról. Lapozhatunk tovább. Vagy talán mégsem? E kérdés megválaszolását az alább lejegyzett életrajzi motívumok ígérték.
Farkas Rudolf (született 1982. augusztus 17-én) a zenére családi örökségként tekint. Apai nagyapja a törökbecsei önkéntes tűzoltótestületnek például nemcsak a parancsnoka volt, hanem zenekarának is a tagja, és basszfligornon játszott. Öröklődött a hangszer, de nem veszett kárba a tudás sem. Igaz ugyan, hogy Rudolf édesapja idővel inkább az asztalosmesterséget részesítette előnyben, legénykorában a vidék egyik legtehetségesebb dobosaként tartották számon. Az adatközlést vállaló meny, Csilla feljegyzései szerint e zenei vénához párjának voltaképpen már csak a szorgalmat kellett hozzáadnia. Rudolfot zongoraórákra járatták, de kedvtelésből citerázni is megtanult. Oszlopos tagja volt a Jókai Mór Művelődési Egyesület népzene- és népitánc-hagyományőrző és ápoló szakcsoportjainak, sőt mi több, ha szükség volt rá, a „hangját is hallatta”. Azaz énekelt, bár ekkor még nem is sejtette, hogy érettebb kora felé lépegetve éppen a zene lesz a fő kenyérkeresete: lakodalmakban, eljegyzéseken, születésnapokon, teadélutánokon, évfordulókon és egyéb rendezvényeken. Feleségét, a nezsényi szórványmagyarság gyermekeit felkaroló Farkas Cseh Csilla tanítónőt is zeneművészi kibontakozása során rendelte mellé a Gondviselés — közös ösvénytaposásra, a rájuk bízott közösségek lelki erősítésére.
Mivelhogy Csilla családjában is többen zenéltek, az ő esetében is magától értetődő volt a muzsika iránti vonzalom. 1983. március 9-én született. Gyermekként először citerázni tanult, majd Micsik Béla ígéretes tanítványaként társával, később pedig öccsével, Csabával rendszeresen fellépett — és díjat nyert — a Szólj, síp, szólj! és az Aranycitera népzenei vetélkedőn. Fontos ismertetőjegye, hogy a szülőföldjéhez és a magyarságához való ragaszkodását nemcsak belső, hanem külső tulajdonságai is elárulják — kicsi kora óta viseletét is ehhez igazítja. Nagyanyjával és édesanyjával együtt hímezi fellépőruháira a Délvidék vadvirágait. Tizenhárom évesen a gitártanulás kapott hangsúlyt az életében, majd a törökbecsei-belvárosi katolikus egyházközség ifjúsági kórusában való éneklés. Négy évvel később ezt a kórust, melynek a Hit, Remény és Szeretet nevet adta, már önállóan vezeti. Ez idő tájt ismerkedett meg leendő férjével, Rudolffal, aki nagy segítséget nyújtott az énekkar zenei felkészítésében. Tulajdonképpen a közös érdeklődési kör, a zenekari próbák hozták őket össze, és mind a mai napig is együtt zenélnek, énekelnek. Évek óta rendszeres részvevői az Aracsi Pusztatemplom romjainál szervezett emléknapoknak, a töröktopolyai, a törökbecsei és több más helység búcsús szentmiséinek, és számos egyéb rendezvényen is felléptek már. Mivel a zeneművészeten kívül mindkettőjüket érdekelte a táncművészet is, vállalták a törökbecsei fiatalok toborzását. Néptáncoktatót Óbecséről kértek és kaptak, a szorgalmat és a kitartást pedig egymásból is meríthették a csapattagok. Így lehetett a Tisza-parti kisváros Csalogató Néptáncegyüttese éveken át a Gyöngyösbokréta tíz legsikeresebb csapata között. Mellesleg az apróbb részletekre is kiterjedő önéletrajzából azt is megtudhattuk, hogy Csilla a cserkészeknél énektanítást és gyöngyfűzést vállalt. Történt ez a szajáni magyarság körében, ahol zenét, rajzot, történelmet, angol és szerb nyelvet tanított, azonkívül gitárórákat adott a helyi Móra Károly Általános Iskolában. Törökbecsén a német nyelv cirkalmait igyekezett megkedveltetni diákjaival. Mindemellett, magától értődően, az iskolai kórus és a folklórcsoport vezetését is vállalta. Egy vérbeli pedagógusnak ugyanis bírnia kell a gyűrődést! És ha fiatal, akkor meg főleg.
Így van ez a jelenlegi munkahelyén, a nezsényi Braća Stefanović Általános Iskolában is, ahol tanítónőként dolgozik kombinált tagozaton. Naponta utazgat ingázik lakóhelye és munkahelye között.
Mindezt a közösségi portálról aligha tudhattuk volna meg. Találkozás kellett hozzá, gondolatváltás és bizalom. Három komoly tétel, mely az egymásba fonódó virtuális életrajzok sűrűjéből egyelőre még ki tudja emelni az Embert.