A This is Us (magyarul: Rólunk szól) az utóbbi két év egyik legnagyobb televíziós sikere, de felénk valamiért nem igazán hallani róla.
Egy családi sorozat ez, egyrészt abban az értelemben, hogy családostul nézhető (a mai sorozatok legtöbbjével ellentétben nem igyekszik lépten-nyomon sokkolni a nézőt), és abban az értelemben is, hogy egy család történetét meséli el.
A Pearson család tagjainak életét két különböző idősíkban látjuk. A ’80-as években Jack és Rebecca Pearson (Milo Ventimiglia és Mandy Moore) hármas ikreket várnak, ám az egyik iker halva születik. Kevin és Kate mellé tehát örökbe fogadják Randallt, a fekete csecsemőt, akit aznap hoztak be a kórházba, a biológiai apja ugyanis egy tűzoltóállomáson hagyta. A három gyermeket együtt nevelik fel, sok szeretettel és törődéssel, olyankor is, ha ez a szülők részéről lemondásokkal jár.
A másik idősík a mi jelenünk, ahol a három testvér felnőtt életét követhetjük. Kevin (Justin Hartley) színészként keresi a kenyerét, családja azonban nincs, állandó elégedetlenség gyötri. A húga, Kate (Chrissy Metz) kórosan túlsúlyos, anyjával feszült a kapcsolata, apja korai halálát pedig sohasem tudta igazán feldolgozni. A túlsúlyosokat segítő csoportban azonban találkozik Tobyval (Chris Sullivan), aki csakhamar udvarolni kezd neki. Randall (Sterling K. Brown) a „nagy hármas” legstabilabb tagja, családos ember, és a cégében is tiszteletre méltó karriert futott be. A sorozat történetének első részében hosszú nyomozás után rátalál biológiai apjára (Ron Cephas Jones), és ez felkavarja az állóvizet.
A This is Usban ábrázolt család tehát egyáltalán nem hétköznapi. Ám érezhető, hogy a készítők ennek az atipikus családtörténetnek az elmesélésével az amerikai társadalom (vagy legalábbis a városi, demokrata részének) tablóját akarják megrajzolni. Akár a címbe is belelátható ez, hiszen az Us nemcsak a többes szám első személyt, hanem a US-t, vagyis az Egyesült Államokat is jelölheti. Abban is látszik ez a szándék, hogy a hármas ikrek közül az egyik testvér fekete, ami akár kínos pécéskedésnek is hathatna, ha a sorozat nem aknázná ki ilyen jól a fehérek között felnövő néger gyerek karakteréből adódó lehetőségeket.
A sorozatot Dan Fogelman író-producer eredetileg nagyjátékfilmként álmodta meg, ebben a változatban még nyolcas ikrek szerepeltek volna. Végül nem forgatták le (talán jobb is), Fogelman viszont kivágott néhány karaktert, és tévésorozattá alakította a történetet. Ez nagyon jó döntés volt, Fogelman szerint ugyanis még az eredeti, mozifilmes változat történetének sem volt „határozott iránya”. A sorozatformátum azonban viszonylag jól tűri ezt, van idő nézelődni, az alkotás nem lineáris időkezelésének köszönhetően a történetet szinte a végtelenségig lehet bővíteni. A jelenben futó szál ugyan alapjában lineáris, de szinte nincs olyan epizód, amelynek egy része ne a jövőben vagy (gyakrabban) a múltban játszódna. Ezek a legtöbbször kapcsolódnak a jelenbeli szálhoz, és azt magyarázzák, néha viszont az is megtörténik, hogy a múltbeli események kerülnek fókuszba.
Szinte furcsa, hogy egy ilyen alkotás a negyedik legnézettebb amerikai sorozat lehet, húsz éve valószínűleg nem így alakult volna a sorsa. Azt, hogy ezt a bonyolult időszerkezetet rengetegen tudják követni, nyilván az a tény magyarázza, hogy a nyugati átlagpolgár szeme előtt mára töméntelen mennyiségű filmkocka futott le. A sorozat sikerességéhez a minőségén kívül az is hozzájárulhatott, hogy az emberek talán kezdenek egy kissé belefáradni a Trónok Harca-típusú, történelmi intrikákkal és véres jelenetekkel teli alkotásokba. Ezenkívül azt sem szabad elfelejteni, hogy amíg világunk határozottan a destabilizálódás felé halad, és még a csapból is éles, durva hangú kultúrharc folyik, addig a This is Us világában a szeretet mindig ott van a levegőben, a politika pedig szinte egyáltalán nem kap benne szerepet. Még az olyan témák, mint a feketék helyzete vagy a homoszexualitás — a legtöbb kortárs mozgóképes alkotáshoz képest — is visszafogottan vannak bemutatva.
A Pearson család tagjai mind esendőek, és éppen ezért valóban szerethetőek is. Érdekes, hogy noha nem didaktikus, de a sorozat rengeteg pozitív példát mutat a konfliktusok kezelésére. Nincs hiány emlékezetes pillanatokban, a szereplőket a nézők szinte kivétel nélkül a szívükbe zárják, ez viszont paradox módon a sorozat egyik rejtett gyengeségévé válik. Azzal ugyanis, hogy a This is Us nem ábrázol igazán gonosz embereket, nagyon könnyen cukormázassá, emiatt pedig unalmassá válhat(na). Ez a második évad végéig nem következett be, mert a különféle traumák — különösképpen az apa korai halála — kellő mennyiségű bajt és gondot hoztak a sztoriba. Ahhoz azonban, hogy a sorozat később ne váljon túlzottan melodramatikussá, és a „cukorbetegség” is elkerülje, ennél nagyobb bűnöket is ábrázolnia kell majd, a karakterek között pedig ennél több valódi, hosszabban tartó konfliktusnak kell lennie.
Néhány kritikaíró felrótta a sorozatnak, hogy Kate életét szinte kizárólag a túlsúlyossága határozza meg. Nem értek velük egyet abban, hogy ez gond lenne, mert a mai világban egy kövér nő életében sajnos igenis ennyire meghatározó tényező a túlsúlya. Én inkább úgy érzem, Kate-tel kapcsolatban a készítők ott tévedtek, hogy ilyen korán, valójában a startmezőn írtak mellé egy szerelmes, romantikus férfit. A legtöbb túlsúlyos nő ugyanis nem attól fél elsősorban, hogy belefér-e majd az esküvői ruhába, hanem hogy egyáltalán lesz-e esküvője. Az írók nem mertek vagy nem akartak olyan nőről beszélni, aki attól retteg, hogy aggszűzként hal meg, inkább pozitív, bátorító példát akartak nyújtani, mondván: a szerelem nem súlyfüggő. Ez részükről egyfelől legitim választás, másrészt viszont kihagyott lehetőség arra, hogy vászonra vigyék a mai társadalom egyik valódi tabuját.
Összességében azonban a This is Us a kisebb gyengéi ellenére is egy jól megírt, remek alakításokkal teli, szerethető sorozat, melyet érdemes megnézni, ha az ember ki van éhezve arra, hogy valódi embereket és hétköznapi gondokat lásson a képernyőn. Jelenleg a harmadik évadját sugározzák, és gyanítom, még nagyon-nagyon sok rész áll előttünk.