Egy tölcsérnyi zene a múzeumban

Egy tölcsérnyi zene a múzeumban

Mostanában újra divatban van, ami régen volt.


A szerző felvételei

Retróőrület van, különleges turkálókból vásároljuk a szüleink korában divatos darabokat, bakelitlemezeket hallgatunk lemezlejátszón, és már csak idő kérdése, hogy walkmannel menjünk futni a parkba. És ha már régi idők, lemezek és zene, egy picit komolyabban is beleshettünk ebbe a világba, mivel a Szabadkai Városi Múzeum kiállítóterme megtelt nagy tölcsérű, sokéves gramofonokkal, lemezekkel az LP — A gramofon története és a lemezek aranykora című kiállításra.

És megtelt emberrel, hiszen rengetegen voltak kíváncsiak a tárlatra, melynek szerzője Simon Vuletić Viktória, a Szabadkai Városi Múzeum főmuzeológusa, néprajzkutató-antropológusa. A történelmi tárgyak mellett jól megfért a mai kor is, és dupla kiállítást nyitottak meg, Nenad Ražnatović Végtelen arcjáték című anyaga is a falakra került. A kiállítást mgr. Rifat Kulenović, a belgrádi Tudomány és Technika Múzeumának igazgatója, valamint Ljiljana Gavrilović, a SANU Néprajzi Intézet képviselője nyitotta meg, fellépett a Pionir 10 együttes, s egy fogadáson koccinthattunk földimogyoróvajas miniszendvicsek mellett. Stílusos, csak el ne hízzunk, mint Elvis.

A gramofon a XIX. század végén feltalált hanglejátszó készülék, mely elsőként volt alkalmas nagyüzemi módon gyártott műsoros zeneanyagok, az úgynevezett gramofonlemezek lejátszására. Évtizedekkel a rádiókorszak előtt széles tömegek számára tette lehetővé a különben elérhetetlen előadók és dalok meghallgatását, ezzel egy mai napig ható kulturális forradalmat indított el. Az első, hétköznapi használatra is alkalmas hangrögzítő és lejátszó berendezés a Thomas Alva Edison-féle fonográf volt, melynek első, legegyszerűbb változata 1878-ban került a boltokba. A hangot egy tölcsér fogadta, az összegyűjtött rezgések egy membránt mozgattak meg, ehhez egy tű csatlakozott, mely a rezgéseket egy viaszhengerre karcolta, csavarmenethez hasonló formában. A lejátszás folyamata értelemszerűen ennek pontosan a fordítottja volt. A tekercsek gyenge hangminőséget adtak, játékidejük két perc, élettartamuk pedig néhány tucat lejátszás volt, leginkább a mai diktafonoknak feleltek meg. Noha léteztek gyári műsorral rögzített tekercsek is, ezek tömeggyártása sokáig megoldhatatlan volt.

A kiállításon a régi gramofonok mellett persze ott sorakoztak az újabbak is, volt egy Wurlitzer zenegép (senki nem dobált bele pénzt, hogy egy új ritmusra őrült rockot járjon), a falakon régi, fekete-fehér fotók, melyeken különféle társaságok hallgatják a zenét gramofonról. Aztán egy falusi parasztcsalád, egy előkelőbb társaság, egy majális képe, és mindenhol ott recseg-ropog (feltételezem, hogy csak recseg) az éppen aktuális sláger. Egy egész falat eltakartak a régi lemezek borítói (újranyomtatva, nem az eredetiek), voltak lemezjátszótű-dobozok és még nagyon sok különlegesség.

Aki nem hiszi, járjon utána, hiszen a kiállítás még csak most nyílt meg, tehát irány a múzeum!


Még több kép!▼

Képgaléria

Cikkünk további képei

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Múzsaidéző rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink