A köszörűskerékpár nem csillog, nem újították fel, mégis különleges, hiszen évtizedek nyomait őrizve mesél egy régi mesterségről, illetve egy letűnt világról. A kerékpár egy vándorköszörűs teljes műhelyét magán hordja: faládákba rejtett szerszámok, pedállal hajtható köszörűkő, lámpa, állvány. Egy ma már kihalt mesterség tartozékai ezek. Valamikor az ’50-es években még nem számított csodának. A mester csengővel vagy kiáltással jelezte, hogy megérkezett, és a házakból ekkor előkerültek a tompa kések, az életlen ollók, a kopott borotvák.

A kerékpár jelenlegi tulajdonosa, Bogdán Attila, akinek a dédnagyapja volt köszörűs, lapunknak elmondta, hogy a munkaeszköz kerékpárként lett véve, majd a mester átalakította. A jármű még most is hajtható, a köszörű is működik, sőt, még az eredeti számla is megvan róla. 

Ha megérkezett a megrendelő, a dupla pedál mozdulatba lendült, a kő forgott, szikrák pattantak. A munka egyszerűnek tűnt, de nem volt az. Az élesítésre szánt kést megfelelő szögben kellett tartani, és nem volt mindegy, mekkora erővel fektették a kőre. Tudás, érzék és türelem kellett hozzá. És ami ma már ritka: idő.

Miért rozsdás a kerékpár? Miért nem újították fel? Miért nem lett belőle is egy „szép” darab, mely beillik a csillogó múltba? – merültek fel a kérdések. Mert a múlt nem ilyen volt – válaszolja Attila. Mint mondta, ez a kerékpár nem dísznek készült, hanem munkára. Mindig is látszott rajta, hogy hosszú éveken át használták, és éppen ezért hagyták meg eredeti állapotában. A rozsda, a kopás és az apró sérülések mind egy régi mesterség emlékeit őrzik, melyben nem a külső számított, hanem az, hogy a szerszám tegye a dolgát. Rohanó világunk már talán nem is ismeri ezt a szakmát. Ma már nem csenget a köszörűs. Nem áll meg a kapuban, nem látjuk a piacon. Ha életlen a kés, veszünk másikat.

A vándorköszörűsök valamikor a hátukon vitték a műhelyt, aztán ők is, mint minden más körülöttük, modernizálódtak. Kerékpárjukra szerelték a köszörűkövet, fényesítettek, vigyáztak a fenőszíjra. Kerékpárjukra erősített fiókjukban volt reszelő, ollóhajlító, kalapács, fogó, csiszolópor, talán uzsonna és víz is. Pedáloztak, ha menni kellett, és akkor is, ha azzal hozták működésbe a köszörűkövet. A mester nem ért minden este haza. Volt, hogy faluról falura járt, és ahol ráesteledett, ott maradt. Egy udvarban, egy pajtában, néha egy jó szóért cserébe fedél alatt. Ott evett, ahol megkínálták. Nem pénz volt mindig a fizetsége, hanem néha egy tál meleg étel, egy pohár bor. És egy kis beszélgetés, mely legalább annyit ért, mint az élezett kés.

A hónap végéig már nem kell sokat várni: a veterán autók újra végiggurulnak majd Óbecsén, és velük együtt talán ismét megérkezik az a különös, rozsdás szerkezet is, amely egyszerre kerékpár, műhely és emlék.

Fotók: Bogdán Attila archíumából