A község lakosságának életéről és mindennapjairól szóló kiadvány 2020 nyarára tervezett bemutatója a járványhelyzet miatt több mint egy évet tolódott, és csak nemrégiben sikerült megszervezni a törökkanizsai Branislav Nušić Népkönyvtárban.

Az eseményre megtelt a könyvtár nagyterme, a könyvben található írások szereplői közül is sokan megjelentek, valamint a szerzők képviseletében jelen volt Máriás Endre, Tóth Lívia, Bencsik István, Horváth Zsolt, Ambrus Attila (Brassó), Sarány István (Csíkszereda), Farkas-Ráduly Melánia (Temesvár), Szikora József (Budapest). 

Farkas-Ráduly Melánia, Ambrus Attila, Bencsik István, Sarány István, Tóth Lívia, Máriás Endre, Szikora József

Máriás Endre, a VMÚE elnöke elmondta, minden eddigi riporttáborból született egy-egy könyv — Szigetlét (2014), Érdsomlyói hídfő (2015), Maradék maradéka (2018) —, melyek a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Szép magyar könyv pályázatán a sorozat kategóriában különdíjat érdemeltek ki. A negyedik kötet, a Hármaskő — Törökkanizsa abban különbözik az előzőektől, hogy a benne látható fotók színesek. 

— Nekünk, amikor Törökkanizsát választottuk helyszínül, az volt az egyik célunk, hogy szélesebb körben is bemutassuk azt a szerintünk példaértékű összefogást és építkezést, amely ezt a közösséget jellemzi. Mi kívülről úgy láttuk, óriási dolog az, amit a törökkanizsaiaknak 2008 óta sikerült elérniük, hiszen egy erős magyar közösséggé váltak, és olyan eredményeket mutathatnak fel, amilyenekkel kevesek dicsekedhetnek. Azért fontos a VMÚE riporttábora, mert a kollégák a Kárpát-medence különböző területeiről érkeznek, és egyrészt rámutatnak azokra a dolgokra, értékekre, amelyek számunkra, akik itt élünk, már-már teljesen természetesek, másrészt elviszik ezeknek a hírét a saját régióikba. 

Tóth Lívia, a VMÚE alelnöke, a könyv szerkesztője hangsúlyozta, az összeállításban megpróbálták mindazokat a személyeket, történéseket, kezdeményezéseket bemutatni, akik, illetve amelyek fontosak a törökkanizsai magyar közösség szempontjából.

— A tábor óta két év múlt el, egyes beszélgetések, riportok bizonyos részletei, adatai azóta már megváltoztak. A kötetet úgy kell olvasni, hogy az 2019 augusztusát tükrözi, azt az állapotot, amely akkor volt jellemző Törökkanizsára.

Sarány István szerint mindig úgy jönnek Vajdaságba, mintha hazaérkeznének, ami minden bizonnyal annak is köszönhető, hogy itt minden alkalommal pozitív élményekben van részük.  

— Az itteni emberekkel mindig talált a szó. Valószínű, ez a közös sorshelyzetből adódik, de lehet, hogy van ennek egy másik, egy lelki vetülete is. A tény az, hogy valóban mindig szívesen jövünk, és rengeteg jóbarátra leltünk itt a hosszú évek alatt.

Bencsik István már régóta Szabadkán él, de mivel Törökkanizsán született, és a településen, a Tisza partján nőtt fel, vagy ahogyan fogalmazott: vált emberré, továbbra is törökkanizsainak érzi magát.

— Bizton állíthatom, hogy a riporttábor alatt itt, Törökkanizsán dolgozott Közép-Európa legerősebb újságírócsapata és szerkesztősége. Mindenki tudta a feladatát, intézte a tennivalóját, amihez hatalmas segítséget kaptunk a vendéglátóinktól. Gondolkoztam, hogyan lehetne mindezt a legrövidebben jellemezni, és az a szó jutott eszembe, amely a könyvre, az írásokra és az újságírókra meg a riportalanyokra is egyaránt vonatkozik. Ez a szó pedig az őszinte. És higgyék el, én ezt őszintén mondom.

Ambrus Attila azt idézte fel, hogy valamikor a ’90-es években a Magyar Újságírók Romániai Egyesületében felmerült az ötlet, hogy a Magyarország felfedezése sorozat mintájára legyen egy könyvsorozat Erdély felfedezéséről is.

— Mire ennek hatására a Délvidék felfedezése sorozat ötlete megfogant, addigra Erdély felfedezését egy időre abbahagytuk, de amikor láttuk, hogy a vajdaságiak milyen nagyszerű könyveket adnak ki, és milyen jó táborokban veszünk részt, mi is újrakezdtük. Számos vajdasági újságíró járt a mi riporttáborainkban is, de a járványhelyzet miatt most egy kicsit sajnos megfeneklett ez a dolog, én azonban bízom benne, hogy folytatódni fog. Nekünk, erdélyi újságíróknak azért érdekes Vajdaságban riportot készíteni, riportalanyokat kérdezgetni, mert olyan emberekkel találkozunk, akik hasonló módon gondolkoznak, mint az erdélyi magyarok. Így a mi erdélyi magányunk is társra talál, és természetesen a legközelebbi társunk ebben a sorsban a vajdasági magyarság.

Farkas-Ráduly Melánia megosztotta a jelenlévőkkel, hogy a verseci riporttábor volt az első, melyben részt vett.

— Nagyon jól éreztem magam, és nemcsak amiatt, hogy a kollégák befogadtak, hanem azért is, ahogyan a helyi emberek viszonyultak hozzám és az egész csapathoz. Utána már nem volt kérdés, hogy megyek-e Maradékra, vagy hogy jövök-e Törökkanizsára, és remélem, az sem lesz kérdés, hogy ott leszek-e a következő riporttáborban.

Szikora József megjegyezte, azzal kellett szembesülnie, hogy ami neki otthon természetes, azért itt meg kell küzdeni.

— Nagyon szeretném eltanulni tőletek, hogy otthon mi is szervezzünk riporttábort. Úgy érzem, többet tudtok a hagyományokról, mint a magyarországiak, sőt, olyasminek is a birtokában vagytok, ami példa és minta, melyet nekünk is tudnunk kellene. Köszönöm, hogy otthon lehettem köztetek, otthon Törökkanizsán, otthon a Vajdaságban.

Az elhangzottakhoz Máriás Endre a következőket fűzte hozzá:

— Azt hiszem, ez a rövid keresztmetszet, melyet mi itt elmondtunk a közös élményekről meg azokról az együttműködésekről, amelyeket folytatunk, nagyon jó bizonyítéka annak, hogy milyen módon próbáljuk ezeket a kapcsolatokat valódi tartalommal megtölteni. Mert amikor azt mondjuk, nagyon jó az együttműködésünk a Kárpát-medence bármely térségének újságíróival, akkor egyrészt a közös projektumokra gondolunk, de ami talán még ennél is fontosabb, arra az együtt gondolkodásra és együvé tartozásra, amelyet megélünk ezeknek a projektumoknak, illetve ezeknek a közös gondolkodásoknak köszönhetően.

A Hármaskő — Törökkanizsa kötet a Magyar Nemzeti Tanács, illetve Magyarország Kormánya Miniszterelnökségének Nemzetpolitikai Államtitkársága, valamint a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásával jelent meg.