Ez valóban játék, hiszen olyan könnyedén muzsikál azon az óriási hangszeren, mintha csak egy doromb volna. Vagy nem is, inkább úgy, mintha egy női test volna. Zenéjét a finomabb vonalú jazzt kedvelők is imádják, s azok is, akik valami exkluzívra vágynak. A mai kor legjobb nagybőgőséről beszélünk.

Nagyon nehéz írni róla és a zenekaráról. Nehéz, mert annyira jó, hogy itt pontot is tehetnék a beszámoló végére. Annyit írnék csak, hogy hú, hát ez valami tökéletes koncert volt! Hozzátenném még esetleg, hogy k**** jó. Hogy elfogult volnék? Nem gondolom. De álljon elém, aki azt gondolja róla, hogy sem ő, sem a zenéje nem ér egy hangjegynyit sem. Várom szeretettel. A Downbeat Magazine a XX. század egyik legmeghatározóbb nagybőgősének nevezte, s én is egyetértek ezzel a kijelentéssel.

Cohent 1996-ban Chick Corea kereste meg azzal, hogy vegyen részt az Origin nevű szextettjében. A későbbiekben már nemcsak a zseniális zongorista mellett zenélt rendszeresen, hanem olyan meghatározó muzsikusok partnere is volt, mint Bobby McFerrin, Roy Hargrove, Herbie Hancock vagy Paquito D’Rivera. Hogy milyen a stílusa? Jazz. Ám néhol azt éreztem, nem is jazz, hanem makedón népdal. Aztán meg azt, hogy forró karibi ritmusok, latin és funk vagy éppen valami egészen rockos hangzás. Ha énekelt, akkor pedig mindegy, hogy éppen milyen stílusjegyből szólalt meg a hangja, mi máris Izraelben éreztük magunkat. A hangja is hidegrázósan jó. És ez az ember Szerbiában lépett fel. Ezen annyira megdöbbentem, hogy első látásra nem is akartam elhinni, elírásnak gondoltam, ám aztán rá kellett jönnöm, hogy van Zomborban egy fiatal fesztivál, a Terminal Fest, melyet a jazzrajongóknak nem árt figyelemmel kísérniük a jövőben, mivel elég jó ízléssel válogatják ki ennek az irányzatnak a sztárjait.

A szerző felvételei

Amikor Avishai színpadra lép, minden szem rászegeződik. Nagyon erős karakterű férfi, jó kisugárzással. Látszik, hogy nem egy üldögélős típus, inkább hiperaktívnak mondanám. A nagybőgőzésen kívül basszusgitározik is, egy picit a szintihez is oda-oda nyúl, mesél a dalokról, és mint már említettem, énekel is. Pörög. Persze az igazi hangszere mégiscsak a nagybőgő, néha az arcát sem látjuk, egészen ráborul. Talán beszél is hozzá, kérdezgeti, hogyan érzi magát.

A koncerten egy kissé zavart, hogy kinti helyszínen került rá sor, hiszen mivel fesztivál volt, a nézők is „fesztiválosan” viselkedtek: a rendezvény sajnos nem sikeredett amolyan csöndben ülősre. Ez lehet, hogy nem baj, viszont Avishai zenéje olyan valami, aminek minden egyes kis hangját, pendítését és leütését hallani akarom. Így viszont a tömeg egy egészen másféle hangulatot kölcsönzött a koncertnek. A „megnyugvó” dalokat a fiesztahangulat váltja, majd a visszatapsnál egy balladával indít, nincs más a színpadon, csak ő és a bőgő. Lassan szivárognak mellé a zenészek, gyorsulnak a ritmusok. A szervezők nem állítják le, pedig már több mint két órája játszik, 1 is elmúlt, holott a programban még egy koncert szerepel. De nem lehet leállítani. Nem lehet lelőni. Ha tehetné, szerintem reggelig játszana. A zenészei sem fáradtak el, látszik rajtuk, hogy jöhetne még tíz dal is. Szenvedélyes muzsikusok tele energiával, életörömmel, pozitivitással, végtelenül jó őket nézni és hallgatni. Átragad mindenkire, a zombori közönség lelkesen bravózik és tapsol.

„A színpad az a hely, ahol Cohen igazán otthon érzi magát, zenei univerzuma megismerésének legideálisabb közege tehát a koncert” — írják róla. S ez valóban így van.

Alig várom hát, hogy ismét felbukkanjon a közelemben, újra meg kell hallgatnom, és újra meg újra. Mert annyira jó, hogy... Áh, csak legyintek. Nem tudom ezt megfogalmazni. Inkább hallgassátok meg!