Egy muréna és egy nagybácsi
Szerda Zsófia
2022.07.31.
LXXVII. évf. 30. szám
Egy muréna és egy nagybácsi

Az idei nyár Palicson igen aktív. Koncertek, fesztiválok, filmek, kiállítások. Azért a legjobban mindig a nemzetközi filmfesztivált várom, azt, hogy megjelenjen a program, s egy délelőttöt csak azzal tölthessek, hogy végignézem a felsorolt filmek előzetesét. Könnyebb így a választás, hiszen napi két-három filmnél többet sajnos nem lehet megnézni. Kifolyik az emberből.

Három magyar rövidfilmmel indítottam a sort, afféle bemelegítő gyakorlatként. Kell a ráhangolódás. Három nagyon különböző történet, most csak kettőről írnék. Az első Tóth Lili Laura: Mama büszkesége. A kisfilm egy vidéki kisvárosban játszódik, a kisiskolások éppen a másnapi elsőáldozást próbálják a plébánossal. Gyónni is kell, és Jancsi, a film főszereplője ettől igencsak viszolyog, de bevallja óriási bűneit, ám a fiatal atyának sem sikerül megnyugtatnia, a bűntudat egyre csak nő benne, ráadásul nagyanyja pokolról festett víziója sem túl biztató számára. A sok érzelem hatására egyre jobban elkezd szorongani, így az elsőáldozáson az oltár előtt összeesik. Ennyi a történet. De nézzünk magunkba, gyermekként hogyan láttunk különféle vallási ceremóniákat, hogyan hallottunk mondatokat, vagy féltünk-e az első gyónástól mi magunk is?

Lengyel Balázs Gyere című alkotása két testvérről mesél. Réka, a fiatal állatorvos meglátogatja bátyját annak farmján, mert Áronnak segítségre van szüksége. A lány nem tudja, mit szeretne kérni tőle testvére, s amikor kiderül, hogy a segítség abban merül ki, hogy az egyik lovat elaltathassa, Réka először visszakozik, aztán alkut ajánl. Mindketten tudják: ezek után életük egy picit biztosan megváltozik majd. Hogy végül mi lesz a ló sorsa? Nézzék meg a filmet.

Könnyed szórakoztatást vártam, és azt is kaptam a Kék róka című magyar tévéfilmtől Pacskovszky József rendezésében, Herczeg Ferenc színművének filmre adaptált változatától. Egy kis időutazás, kellemes, századelős hangulat, jó történet jó színészekkel és persze happy end. 

A Dakh Daughters hölgykoszorújával először a Desiré Central Station Fesztiválon találkoztam, ahol egy mindenkit elsöprő koncertet adott. Az ukrán zenekarról készült Roses.Film-Cabaret című dokumentumfilm ezért hát kihagyhatatlan volt. Rendezője Irena Stetsenko. Beleláttunk egy picit az életükbe s az ukrán forradalom napjaiba. Hogyan készülnek fel egy-egy előadásra, milyen nehézségekkel néznek szembe, hogyan vezeti őket, nőket egy férfi, a menedzserük. Hogyan látják a művészek és főleg a művésznők az Ukrajnában uralkodó állapotot. Különösen megrázó volt úgy nézni, hogy mi már tudjuk, mi lett mindennek a vége, hiszen a film jóval a háború előtt készült.

A finn Tytöt, tytöt, tytöt, avagy Girl Picture (rendező: Alli Haapasalo) egy igazi csajos filmnek indul, két lány kapcsolatát, szerelmét mutatja be. Egyikük műkorcsolyázó, másikuk felszolgáló egy smoothie-bárban. Két nagyon különböző lány megismerkedését, problémás tinédzserkorát mutatja be a film a finn társadalomban. Szép képek, életszerű párbeszédek.

S a lányok mellé egy fiúkról szóló filmet is ajánlok mindenki figyelmébe, ez a Close (Közel) című belga—holland—francia koprodukcióban készült alkotás, Lukas Dhont rendezése. Két közeli barát, Leo és Remi a főszereplők. Nagyon szoros barátságukat az iskolában homoszexuális kapcsolatnak nézik a gyerekek, cikizni kezdik őket, ami Leót nagyon zavarja, ezért elkezdi magától eltaszítani Remit, aki öngyilkos lesz. A film innentől Leo gyászát mutatja be, illetve azt, hogyan tudja ezt feldolgozni, magát hibáztatva, hogyan tud Remi anyjának szemébe nézni. Egy finoman szőtt film, nagyon hiteles gyermekszereplővel.

Két nagy kedvencem volt a fesztiválon, az egyik a Murina, a horvát—brazil—amerikai—szlovén koprodukcióban készült film, Antoneta Alamat Kusijanović rendezésében. Egy szigeten él Horvátországban Julija és szép, fiatal édesanyja, valamint egy keménykezű apa, aki a patriarchátust képviseli, sakkban tartja a nőket, és nemegyszer erőszakos velük. Ide érkezik Javier, a gazdag barát, hogy megvásároljon néhány ingatlant. Julija megpróbálja rábeszélni, hogy szöktesse meg. A filmben annyira gyönyörű víz alatti felvételek láthatóak, hogy már csak ezért megéri megnézni, de a történet legalább ennyire izgalmas. Szinte szurkolunk a lánynak, hogy jól odavágja azt a követ valaki fejéhez. Bármikor újranézném.

A legnagyobb hatással mégis a horvát—szerb koprodukcióban készült Stric (Nagybácsi) című alkotás volt rám. A filmnek ez volt a szerbiai bemutatója, így mi láthattuk elsőként ezt a csodálatos mozit, melynek rendezői David Kapac és Andrija Mardešić. Azt hiszem, nálam ez az alkotás nyerte meg a fesztivált. Az első tíz percben még azt hisszük, egy idillikus, ’90-es években játszódó családi történetet látunk, éppen karácsonyi ebédhez készülnek. Minden tökéletes(nek tűnik). Mégis érzünk valami zavart, valami furcsát, ám elég sokáig nem tudjuk, mi lehet a gond. Valami nincs rendben. Aztán a történet percről percre elkezd változni, mint egy jó krimi. Lassan kiderülnek a dolgok, csak itt nincs nyomozó, hogy bármit is megoldjon. Itt nem biztos, hogy lesz happy end. A kezdeti néhány kacaj is elhal a nézőtéren, s egy picit hűvösebb lesz a levegő. A film dramaturgiája, látványa s a színészek is nagyon jól működnek. Nem fogom lelőni a poént, nem mesélem el, miért ilyen hátborzongató ez a pszichothriller, mert ez az a film, amelyről jobb, ha semmit nem tudunk, mielőtt elkezdjük nézni. A főszerepben Predrag Miki Manojlovićot láthatjuk.

A fesztivál díjátadóval indult s azzal is fejeződött be. Az első estén átadták a Lifka Sándor-díjat, melyet a szerb filmek terén elért kiemelkedő teljesítményéért az idén Dušan Kovačević kapott. Ha valaki véletlenül nem tudná, ki ő, olyan művek fonódnak össze nevével, mint a Ki énekel ott? (Ko to tamo peva), a Lopják a koporsómat (Maratonci trče počasni krug), az Underground, emellett ő rendezte A kém (Balkanski špijun) és a Profesionalac című filmet is. A másik Lifka Sándor-díjat Michel Hazanavicius francia rendező kapta (ezt a záróesten adták át neki). Ő írta, rendezte és vágta például a The Artist (A némafilmes) című 2011-ben készült alkotást, melyért Oscar-díjat is kapott. A palicsi közönség ugyanezen a napon tekinthette meg Hazanavicius Végső vágás című horror-komédiáját is.

Az utolsó napon pedig átadták a fesztivál fődíjait. A szakmai zsűri tagjai Katriel Schory (Izrael), Lorna Tee (Malajzia), M. J. McMahon (Egyesült Királyság), Joshua Jádi (német—magyar) és Katarina Radivojević (Szerbia) voltak. Ők hoztak döntést a fő versenyprogram legjobbjait illetően, és véleményük alapján az idei fesztivál legjobb filmje az R.M.N. (Mágneses rezonancia), melynek rendezője a román Cristian Mungiu. Különdíjat egy magyar alkotás, a Szelíd kapott, melynek rendezői Csuja László és Nemes Anna. A rendezői díjat az idén Dmytro Sukholytkyy-Sobchuk vehette át a Pamfir című filmért, mely ukrajnai, francia, chilei, lengyel és német koprodukcióban készült.

A FIPRESCI, azaz a filmkritikusok zsűrije is odaítélte díjait. A zsűritagok az idén a következők voltak: Ingrid Beerbau (Németország), Sunčica Unevska (Észak-Macedónia) és Michele Sancisi (Olaszország). Szerintük az idén a legjobb film a Rimini volt, melyet Ulrich Seidl rendezett, s osztrák—francia—német koprodukcióban készült. Különdíjat is adtak, ezt a Pamfir című film kapta.  

A Párhuzamok és ütközések versenyprogramjáról is nemzetközi kritikusok zsűrije döntött, melyet Martin Milinković (Horvátország), Nataliia Serebriakova (Ukrajna) és Wolfgang Martin Hamdorf (Németország) alkotott. Végignézve a szelekció filmjeit, úgy döntöttek, a legjobb alkotás díját a Butterfly Vision nyeri (rendezője az ukrán Maksym Nakonechnyi), és természetesen itt sem maradhatott el a különdíj, melyet Tomasz Wasilewski Bolondok című filmje vitt haza.

Az idén is négy helyszínen folytak a vetítések: a palicsi nyári színpadon és az Abbázia Moziban, a szabadkai Szabadegyetemen található Eurocinemában, valamint a Lifka Sándor Művészmoziban. A benti helyszínek mindegyikében kényelmes székeken lehetett üldögélni, a nyári színpad fapadjainak keménységén pedig lágyított a látvány, a hangulat, a csillagos ég és a vetítővászon mögötti óriási fák. Kellett már ez a jó kis filmes injekció a sok sorozat után. Néha el is felejtem, milyen jó filmek készülnek körülöttem. Köszönöm, filmfeszt, az idei évet is, és már tűkön ülve várom a következőt, a jubileumit, az Európai Filmek XXX. Palicsi Fesztiválját.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Múzsaidéző rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..