Egy (mű)csarnoknyi fotó
Szerda Zsófi
2021.08.02.
LXXVI. évf. 30. szám
Egy (mű)csarnoknyi fotó

Fotográfia-mennyország, képtúladagolás, vizuális karácsony, szóval képek, képek és még képek. Ez várt rám nem is olyan régen Budapesten, a Műcsarnokban. Mindhárom aktuális kiállításon fényképeket nézegethettem, s ennek egy fotós csak örülhet, de a végére még az ő szeme is elfárad. Olyan hatalmas mennyiségű képáradat lógott a falakon, amelyre több órát rá kell szánni, hogy jól megrágva elfogyaszthassuk.

A Képben gondolkodnak címet viselő tárlaton filmesek fotóiból válogattak a kurátorok. Azt tudjuk, hogy aki filmen dolgozik, az képekben gondolkodó ember, esztétikáját tekintve tehát hasonlít a fotóshoz, emellett pedig sok rendező, operatőr maga is aktívan fotózik. Egészen más szemszögből közelíti meg a világot a mozgófilmes. Más részleteket vesz észre egy utcaképből, más művészi szemlélettel áll a kamera mögé. A filmesek képei valahol a fotó és a film határterületén mozognak. A kiállítás kurátora Gelencsér Gábor volt, s olyan neves filmesek művei is megtalálhatóak a falakon, mint például Gaál István, Kósa Ferenc, Sára Sándor, Zsigmond Vilmos. Mellettük ott sorakoznak a nagy elődöknek, azoknak a filmeseknek a fotói, akik a némafilm vagy a korai hangosfilm korszakában gyakran fényképészként kezdték pályájukat. A harmadik csokorban pedig a kortárs filmkészítők szerepelnek, nem csak rendezők és operatőrök. A kiállítás megálmodói a filmezés bármely területén működőket kérték fel, hogy küldjék el művészi szándékkal készült fényképeiket. Így ezen a kiállításon a legkülönfélébb korszakban, filmtípusokban és stílusokban dolgozó filmesek fotói kerülnek egymás mellé, megannyi önálló alkotói világ, képi gondolat.

Hatalmas mosollyal a szám szélén léptem a következő terembe. Úgy döntöttünk, a Fotóikonok — Archívumból történelem című kiállítással folytatjuk a sort. Olyan fényképészek alkotásaiból láttunk egy válogatást, mint Berenice Abbott, Araki, Lillian Bassman, Manuel Álvarez Bravo, William Eggleston, Walker Evans, Helmut Newton, Allan Ginsberg, Louis Faurer, Martin Munkácsi, Robert Capa, Vivian Mayer, André Kertész vagy Man Ray. Ha a kedves olvasónak nem minden itt felsorolt név ismerős, ajánlom, keressen rá a munkáikra, igazi nagy, ikonikus fotósok ők mind. A Budapest Fotófesztivál és a Műcsarnok egy válogatást tár a közönség elé, a New York-i Howard Greenberg Gallery gyűjteményéből. A kiállításon 41 fotográfus alkotása látható, így szépen kirajzolódik belőlük a XX. század fotótörténete. A világhírű galéria archívumából készült személyes válogatásban a XX. századi fotográfia legjelentősebb alkotóinak kitűnő képeit láthatja a közönség, ismerős és ritkán látható felvételeket egyaránt. Az előadás kurátora Anne Morin volt. Howard Greenberg maga szintén a nemzetközi fotográfiai színtér kiemelkedő alakja. Csaknem negyven éve vezet galériát, ez idő alatt számos magángyűjtemény kialakításában segédkezett. New York-i galériájának archívumában mintegy 30 000 felvételt őriz a XX. századi fotográfia legnagyobb alkotóitól, olyan fotóművészektől, akik hozzájárultak látásmódunk formálásához, akik kollektív képvilágot és hangsúlyosan egyéni képfelfogást teremtettek. Ez az archívum ezer történetet mond el, és annyi alakot vonultat fel, ahányan csak belenéznek. Végtelen lehetőségeket kínál. Minden képe egy történet kezdete, és egyúttal portré a történetmesélőről. Az itt bemutatott kiállítási anyag egy kissé hasonlóan alakult a szürrealista Jacques Prévert és Yves Tanguy által kitalált, cadavre exquis (elragadó hulla) néven ismert irodalmi játékhoz, melyet Georges Bataille „az elme legtökéletesebb leképezésének” nevezett.

„Ennek során az egyik játékos felírja egy mondat kezdetét, majd a papír behajtásával eltakarja, és továbbadja a következő személynek, aki folytatja a mondatot, és így tovább. Az asszociációk a végén teljes összefüggéstelenségbe torkollhatnak, de mindenképp hatnak az értelemre és a megszületett történetre. Ez a kiállítás — éppen az ilyen jellege miatt — teljességgel nélkülözi a szerkesztő elvet. Csupán egy sétát kínál a fotótörténelem két partja között, és megismertet bennünket sok, eddig nem látott képpel, melyek nem váltak ikonikussá, sőt azt is lehetővé teszi, hogy bepillantsunk e művészek sötétebb vagy eddig árnyékban lévő oldalába is” — írja a kurátor, Anne Morin.

— A fotográfia alig kétszáz éves múltra tekint vissza. Az analóg világ fotográfusa tudta, hogy blendét és zársebességet kell állítania a fénymérés alapján. Laborálnia kellett tudnia. Ha színes képet készített, akkor tudnia kellett, mi az a színhőmérséklet. Választania kellett műfény- és napfényfilm között. Szóval, egy bizonyos szakmai tudásra volt szüksége. Néhány évtizede a digitális technológia mindenkit fotográfussá avanzsált. A technológia tökéletessége nyomán mindenki képes jó felvételeket készíteni. Képernyőnkön, a social médiában el is vagyunk árasztva fotókkal. És akkor elnézve ezeket a több mint fél évszázaddal ezelőtt készült vintage képeket, nem tudom elhessegetni a kérdést: vajon száz év múlva, a XX. század múzeumaiban, galériáiban milyen fotográfia lesz kiállítva emlékezetes műként korunk, a XXI. század fotográfusaitól?” — mondta Révész Tamás fotográfus a kiállítás megnyitóján. Jó kapocs ez a kérdés, mert szépen átvezethet bennünket a harmadik, egyúttal legnagyobb kiállítás termeibe, melynek címe A fény képei. A különféle művészeti ágak évente jelentkező nemzeti szalonja rendre egy-egy műfaj egészének ünnepe a Műcsarnokban. A II. Fotóművészeti Nemzeti Szalon szervezőinek célja az volt, hogy az összetartozás jegyében megszólítsanak, és kiállításra kérjenek fel lehetőleg minden alkotót, aki az utolsó öt évben jelentős műveket hozott létre a fotóművészet bármely területén. A megszólítottak legnagyobb része, 208 fotográfus, örömmel elfogadta a meghívást. Minden felkért alkotótól egy művet vagy sorozatot kértek, és biztosították a leendő kiállítókat, hogy azt az alkotást várják, amelyet az elmúlt öt évben született fotóik közül ők maguk a legfontosabbnak tartanak. A kiállítás kurátorai Haris László és Bán András voltak. 

Az alkotók között néhány ismerős név is felbukkant, többek között a vajdasági fotográfusé, Bezzeg Gyuláé. Azt gondolom, hogy a kortárs fotográfusok között vannak eredeti, újszerű és izgalmas alkotók, de sok olyan kép is, amelyre nem nagyon fogok emlékezni. Ennek oka nyilván az is, hogy egyszerűen már nem volt képes a szemem és az elmém több képet befogadni. Ezen a legutóbbi kiállításon éreztem azt, hogy sokan foglalkozunk fotózással, talán túl sokan. A legjobban úgy tudom lemérni, melyik is a jó fotó, a jó fotós, hogy kilépve a kiállításról megpróbálok felidézni lelki szemeim előtt minél több képet. Amelyik megjelenik, az mély nyomot hagyott bennem. A Műcsarnokból kilépve is ezt tettem, s a legtöbb újra felvillanó kép a Fotóikonok anyagában szerepelt. Elgondolkodtató.

Fényképezte: Szerda Zsófi

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Múzsaidéző rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..